Simogatás

Mostanában többször éreztem rosszul magam. Nevezzük pánikrohamnak. Kidolgoztam egy technikát, mondogattam magamban, hogy nem félek. Pár perc múlva elmúltak a kéretlen testi tünetek, a szapora szívverés, a hirtelen izzadás. Aztán megfigyeléseket is végeztem, hogy azokon a napokon hol jártam, és van-e összefüggés, amitől este előjön ez a nyavalya. Arra döbbentem rá, ha munka után a hosszabb kört teszem meg hazafelé, akkor biztosan előjön. Azaz, abban a negyed órában kell, hogy történjen valami, ami ezt előidézi.
Figyeltem azt az utat és a körülöttem örvénylő embersereget. Igen, sereget, mert még a külföldi turisták is úgy robogtak el mellettem, mintha őket is üldözőbe vennék, mint azt az ártatlan őzikét a az oroszlánok a Geographic műsorában. Bezzeg a Csónakos szobor evezősének fedetlen hímvesszőjénél elidőznek, sőt, még óriás lencsével is megörökítik, mintha az volna a város legelőkelőbb büszkesége…
Vizsgálódtam magam körül, és a lelkem mélyén is kutakodva. A megoldásra találás pedig végkép facsarta az agytekervényeim azon sejtjeit, mely a kíváncsiságra buzdít. Előfordulhat, hogy valamelyik belvárosi ház lakója vagy üzlet tulajdonosa lehet ilyen negatív hatással rám?
Már kezdtem beletörődni sorsomba, ha a hosszabbik úton megyek akkor este pánik, ha a rövidebbiken, akkor nyugis az éj. Így ment ez napokig. Mígnem különös jelenségre bukkantam.
Hazafelé a hosszabbik úton megláttam őt. Őt, akit tán senki sem vett észre, mert ha látták volna, akkor igencsak nagy nyilvánosságot kaphatott volna, jöttek volna minden tájról fotózni, mindenféle legendákat köréje írni, találgatni, hogy hogyan került ide, jöttek volna tudósok megmagyarázni a jelenséget. Nem, ezt én nem akarhatom! Miért is tegyem őt közszemlére, ha eddig senki nem vette észre őt. De ki lehet ő? Miért csak én vélem látni, ami nyilvánvaló hogy van és létezik.
Ettől kezdve minden nap megálltam előtte. Magamban mormoltam két Istent áldjon-t. Igen, e szavakkal köszöntöttem, mert részemről ezt kívántam neki. Hiszen tán az Isten teremthette őt is a mindennapok részévé. Aztán kezemmel megsimogattam az arcát. No, nem az utca népe előtt, csakúgy gondolatban, hogy érezze, hogy vele vagyok. Nekem ő fontos, és hiányozna, ha végképp eliramlana előlem a végtelen lombos kísértésébe, a halandóság átláthatatlan ködfelhőjébe. Legalább én hadd adjam meg neki az élet azon szépségét, hogy nincs egyedül, figyelek rá.
Végre elhatároztam, hogy a kezemmel is megérintem ezt a rücskös arcot, melyen több éves szmog cserélhetett gazdát. Így is vonzott a tekintete, húzott minden vonása, az elégedettségre valló, ám mégis megereszkedett szája szeglete, és a szemgödrében pihenő szeme. Az eső, az az átkozott eső hányszor utolérte, és vághatta pofon, mély ráncokat faragva rajta, mégis simára hagyva kicsit kidomborodó homlokát. Húzott a csendje, az ártatlan szótlansága, mely még erősebben szívembe döfte azt a megsemmisíthetetlen vágyat. A vágyat, hogy megérintsem. Másnap, minden félelem és gátlás nélkül megsimogattam. Pár másodpercig tartott. Rezzenéstelenül hagyta, és tudtam, hogy cserébe az ég adta világon semmit sem várhatok tőle. Mert hogyan is adhatná vissza az érintkezés örömét? Ahhoz ő túl merev. Ahhoz ő képtelen az ölelésre, minderre csak az én képzeletem tudja felruházni. Este vártam, hogy mikor jön a szívet erősen dobogtató és vele a félelemmel társuló szorongás, hogy aztán elkergessem, ahogy szoktam. A pánikroham pedig nem kopogtatott, se így, se úgy nem nyitotta nyikorgó ajtaját. Napokig teszteltem ezt az állapotot. Végre elmúlt, nincs többé! Olyan erőre kaptam, hogy mindenki arra tippelt, hogy biztosan a szerelem teszi, mert mi más tehetné azt, hogy az arcom kisimult és a tekintetem is mosolygós, olyan mintha nem is a földön járnék. Attól kezdve nem jelentkezett többé az akaratlan félelem- érzésem, akárhányszor jártam azon a bizonyos útvonalon.
Ám, egyik este álmomban is megjelent ő. Nyújtotta felém karját, és eltorzult arcából sikoltott a keserűség. Felriadtam. Próbáltam visszatérni abba az álomzónába, de sehogy sem sikerült. Netán bántalmazni akarják? Kiforgatni a magányos csendjéből? A beletörődött és félszeg sorsából? Ki képes ilyenre? Csak olyan ember, aki csupán azért is képes ölni, hogy ami nem lehet az övé, az másé se legyen. Vagy pedig ami már az övé és ráunt, az pusztuljon mellőle.
Másnap a helyi sajtóban rábukkantam egy cikkre, mely szerint átalakítások lesznek a sétáló úton, lezárják, és az évszázad sétáló utcájának meghirdetett pályázatra nevezve átalakításokat hajtanak végre. Hogy a földkerekségnek bebizonyítsák, hogy ez a legszuper-modernebb sétáló utca lesz az egész világon. Olyan, ahol télen melegítés, nyáron pedig klíma várja az odalátogatókat. Beleborzongtam, mi lesz így vele? Mi lesz, ha őt egy idegen helyre telepítik, mert útban lesz, mert nem fér bele abba az elképzelésbe, abba a kitalált megálmodott idillbe. Félreállítják, mert új szelek fújdogálnak. Mi lesz a titkommal, hegy elég volt őt egyszer megsimogatnom, hogy elmúljon minden félelmem az élet vad forgásában. Mi lesz? Bezzeg a Csónakos szobrot meghagyják a jövőnek, a házak alját beburkolják, hogy a modernizációhoz felhasznált csöveket és vezetékeket ily módon eltakarják. Mi lesz ő vele? Erről nem szólt a cikk. Mintha ő nem számítana, mintha ott sem volna, említésre sem méltó arra, hogy foglalkozzanak vele. Számukra jelentéktelen.
Ha feltárom a titkom, hogy a sétáló út közepén egy csodát tévő lakik, hogy él és létezik, és őt megsimogatva újra visszaadta az életem viharos medrében a nyugalmam, minden félelmemet kizárva a lelkem mélyéről, nos, akkor mi történne? Ha minden emberből sikerülne kiterelni a félelmet, vajon mi történne? Visszagondolva az utóbbi időre, meg kell, hogy valljam fantasztikus felfedezésre jutottam. Az ember sokszor van, hogy egy röpke gondolattal elintézi a vágyait. Aztán nem tesz érte, hogy beteljesedjen, mégis teljesül. (pl. épp panaszkodtam a lányomnak, hogy ünnepek után milyen rossz lesz hajnalban dolgozni menni. Ahogy letettem a telefont, csörgött ismét. A főnököm kérte, hogy két órával később menjek azon a héten. 🙂
Nem tudhatom, milyen lélek lakozik őbenne, de azóta még az eső sem ereszkedett le vihar csápjaival a belvárosra. Míg a környéken vihar tombolt, itt kellemes nyári szellő simogatta az emberek arcát, ahogy az övét is. Nem hagyhatom, hogy erőnek erejével őt is megmarkolják és elhurcolják innen.
Valamit tennem kell, ha őt nem akarom, hogy elvesszen, ha élve szeretném, nem pedig félholtan heverve, mint egy tuskót. Valahogy meg kell mentenem az emberi gyarlóság zsarnok önzésétől!
Mérlegeltem. Ha feltárnám a titkot, mely szerint egy simogatás, az ő arcának a megérintése is csodákra képes, hogy elűzi a rejtett félelmeinket is, hinnének-e nekem? Ha igen, akkor biztos, hogy annyian megrohamoznák, hogy tán attól vesztené el a varázsát. Ha megmutatnám, látnák-e? Látnák-e azok, akik nap mint nap ott mentek el mellette és előtte, látnák-e? Vagy részükről képzelgésnek tűnhet amit én látok. Ha pedig végre ők is látják, hisznek-e a simogatás gyógyító és félelmeket eloszlató erejében? Biztosan próbára tennék. Ha próbára tennék, és valóban jó hatással bír, akkor mi történne? Vagy maradjon meg az én titkom, és a világon senkinek sem áruljam el? Ne osztozzon senki abból a csodából, ami velem megtörtént? Most, hogy a kilakoltatás réme fenyegeti, tévedés, nem a csodát hiányolnám, hanem őt. Azt az erőt, amit nekem ajándékozott a létezésével. Mert kétségem sincs afelől, hogy így történt.
Elhatároztam beavatom a barátnőmet. Úgy intéztem, hogy mindketten ott álljunk előtte. Ekkor a szokásos köszönésemet hangosan megtettem. Az Isten áldjon-t, kétszer, ahogyan eddig szoktam. Kinek köszöntél? És miért pont így? Ezt még sosem hallotta tőlem. Aztán kezemmel mutattam oda feléje, hogy ő is felfedezze, és ámulatba essen tőle. Amikor meglátta kezét a szívéhez szorítva ezt mondta: Úristen, ezt el sem hiszem, hiszen minden áldott nap itt mentem el mellette. Aztán boldogan simogattuk a göröngyös arcát, cirógattuk, mint egy kisbabáét.
Napokkal később nem tétlenkedtek az új sétáló út kialakításán. Nekiálltak a munkálatoknak. Nagy gipszkartonok és vezetékhalmazok lepték be az egészet, úgy festett ez a félszáz méter, mint egy szalmakazal, azon szürke zsúptetőkkel. Bárkit kérdeztem, nem tudott az ő sorsáról, hogy mi a szándékuk vele. Másnap meglátogattam. Mikor elindultam, sötétszürke felhők borultak rám. Zuhogott az eső, az égen villám cikázott a tőle szokatlan hosszú nyilaival, szakította, feszítette az eget, és ömlött, és az égi dörgedelem sárlavinát görgetett, amerre a szem ellátott.
Odaértem hozzá. A teste még élt, ott volt előttem, de az arcát már nem láttam. Azt magába temette a barázdáival együtt. Megsimogattam. Kezem benedvesedett tőle. Talán még viszontláthatom, ha a fa törzse felissza a vihar jeges haragját. Nem tudhatom… Nem tudhatom, kit ábrázolt az az arc, és hogy bújt és jelent meg ennek a fának a törzsében. Ám most bezáródott végleg a végtelen és a halhatatlanság kétes sűrűjébe. Volt, van, de nem látom. Ő most elment, tán azért, hogy ne essen a kiszolgáltatottság áldozatává. Isten Áldjon. Isten Áldjon… Simogattam elhagyott nyughelyét.