Smells like teen spirit

„Szerzek egy pisztolyt, és mindenkit megölök! Az összes embert, csak néhányat hagyok meg, akik nem taposnak senkire, akik nem vadállatok, akik szeretnek. Ők is ölnek, én pedig őket ölöm meg…”

Az iskolai szünet monoton zsivaja egyik pillanatról a másikra elfojtott sikolyok kíséretében néma, mozdulatlan csenddé változott. A csend elsőre meg fagyasztotta az unott erekben a vért, majd magához vonzotta a kíváncsiakat, a rengeteg tanárt és diákot. Az egyik folyósón egy darabka szabadon maradt terület közepén egy fiú állt, fekete haja az arcába borult, szemei véresek, fáradtak voltak, de arcán kigyúlt a félelem és a düh. Egyik karjával egy másik fiú nyakát fogta át, és pisztolyt szorított a fejéhez.
-Will, nyugodj meg!- mondta egy bátor hang magára is nyugalmat erőltetve.- Ha leteszed azt a pisztolyt, nem lesz semmi baj. Megbeszélhetjük, biztos vagyok benne, hogy…
-NEM!- ordított a fiú a fegyvert tartó keze megremegett, az ujja pedig nagyon közel került ahhoz a mozdulathoz, amivel kiolthat egy életet.
-Én ezt nem bírom tovább!- nem értette, hogy miért remeg a hangja, most nem szabad remegnie, hiszen most tőle kell, hogy féljenek. „Még ez a hülye állat is fél. Tőlem… a kezemben van az élete… és hogy félti… rengeteg buli, rengeteg csaj várna még rá, de nem fog! Ha ő tönkretehette az én életemet, én is megtehetem vele… nem vagyok gyáva!”
-Hé, Will,- szólalt meg a fiú, akinek már milliméterek sem választották el a fejét a pisztoly hideg csövétől- Figyelj, mi nem akartunk bántani… tényleg… csak hülyültünk, nem tudtuk, hogy ennyire felveszed…
-Gyűlöllek titeket!
„Ha ők taposhatnak rajtam, akkor én miért ne tehetném ugyanezt… miért nem lehetnék én az erősebb.”

Mindenhonnan felvillanó nevetések. Ütés, rúgás, és a vér, ami az orrából csöpög a szájába. Lökés, lábával nem tudja már követni a lépcsőfokokat, egészen a padlóig zuhan…
-Hagyjatok békén!
-És ha nem? Mit akarsz velünk csinálni?
-Mit ártottam én nektek?! Csak felejtsétek el, hogy élek!
Görcs a gyomrában… hiába próbálja felemelni a víz alá nyomott fejét. „Nem élhetsz bezárkózva, nem bújhatsz el!”
Az egyhangú napok egyetlen öröme, ha nem veszik őt észre, ha nyugodt lehet, és nem verik meg.
Szerelem… egy álom. Egy lény közelsége, aki boldogságot és békét ad…
-Hagyjátok már békén szerencsétlent!
Szánakozó pillantások, bátorítónak szánt mosolyok kísérik útján, nem emberek. Előbb- utóbb minden elmegy, csak a fájdalom marad… az erőseké a világ.

-Körbe van véve! Dobja el a fegyvert!
„Én erős vagyok! Ez nem folytatódhat tovább. Most… most… MOST!”
Két fegyver sült el, másodpercnyi pontossággal egymás után. A vér és az agyvelő ráfröcskölődtek az arcára… tépő, égető érzés nyilallt a mellkasába.

-A túszejtő fiú az osztálytársad volt. Mit mondanál róla? Milyen embernek ismerted?
-Nem is tudom… olyan, olyan boldogtalan volt. Nem voltak barátai, mindig egyedül volt, és voltak néhányan, akik állandóan gúnyolták, meg verték, de… senki nem gondolta, hogy ez lesz a vége…