Sohasem nélküled

Sohasem nélküled

Annyira örültem az összeköltözésnek, hogy csak magammal törődtem. Tervezgettem az együtt töltött estéket. Milyen jó lesz újra a térdére hajtani a fejemet, hallgatni felolvasásait, vagy értelmetlen vitákat folytatni acsarkodva, hogy a végén nevetve ölelkezhessünk össze. Míg a jövőt terveztem, nem figyeltem szótlanságára. Nem vettem észre, hogy én vagyok az a bizonyos elefánt a porcelánboltban.
Anya halála után magunkra maradtunk. Úgy kapaszkodtunk össze, mint fatörzs és folyondár. Erőt adtunk egymásnak, erőt merítettünk egymásból. Néha órákat bolyongtunk a városban. Nem zavarta meg gondolatainkat felesleges szó. Csak mentünk, és feltöltődtünk a másik közelségétől. Másnap fáradtan hessentett el maga mellől. „Ma fáradt vagyok hozzád”- mondta. Mire a kapuhoz értem, már kabátban, kalapban állt mögöttem. „Hova megyünk?” – kérdezte, és megint úgy róttuk a köröket, mint előző nap, meg az azt megelőző napokon.
Jó volt vele lenni. Ezért is örültem, hogy végre hozzám költözik. Én sietve pakoltam volna el a holmiját, sürgettem volna, hogy minél hamarabb végezzünk, de ő egyre tétovábban simogatta selyempapírba a porcelánokat. Amikor egyszerre nyúltunk a sárkánymintás herendi vázáért, mindketten anyára gondoltunk. Amikor anya meglátta apa ajándékát, azt a vázát, kigyúlt az örömtől, boldog kacagással táncolta körbe a szobát. Talán az volt az utolsó felhőtlenül boldog délutánja. Apa az emlék súlyától szinte összegörnyedt. Nem bírta tartani magát, eléeredtek a könnyei. Nehéz, súlyos férfikönnyek voltak. Mikor elapadtak, nem volt ereje folytatni a csomagolást. Akkor már én is tudtam, hogy nem lesz neki nálam sem könnyebb.
Az első hetek nem voltak zökkenőmentesek. Belemartunk egymásba, dörzsölt még a simogatás is. Mire fény derült a betegségére, már újra elmélyült a barátságunk. Bár mindig viszolyogtam mindentől, ami nem egészséges, könnyen erőt vettem magamon, és vállaltam az injekciózást. Türelmesen viselte ügyetlenkedésemet. Az egészben az volt a jó, hogy utána hozzábújhattam. Már nem élveztük úgy a csendet, feszélyezett bennünket a ki nem mondott szó: mi lesz azután? Amikor már a gyengeség elvette a hangját, suttogva kérdezte: mi lesz veled?
– Nem tudom – sírtam vissza.
– Soha nem leszel nélkülem – súgta. Próbálta megszorítani a kezem, de már nem volt benne erő.

Nem számolom az éveket. Szekrényéből, – ha kinyitom, – még mindig az ő illata jön elő. Ha leheveredek a helyére, érzem ölelését. Nem vagyok egyedül.