Sorskatona-15

Határtalanul

Különleges ügyosztály

Alapos ajánlólevelet írt, ahogy ígérte. Azután szinte mindent eltüntetett, aminek köze volt Ádám László századoshoz. Az előléptetést bejegyezte, megfelelően ellátta a szükséges iratokat a kézjegyével, de minden mást megsemmisített. Egy csomó telefont is lebonyolított ez ügyben. Ráment az egész napja, de nem bánta.
„A többi már rajtad múlik … fiam”

Ádám László őrnagynak ismét nem volt semmilyen múltja, csak jövője.

Ádám kényelmesen hátradőlve hintáztatta székét irodájában, amikor belépett a felettese. Csak a kezét emelte fel köszönése jeléül. Egy rangban voltak, de ez akkor is bosszantotta Edét. Nagyon nem szerette a fegyelmezetlenséget, de Ádámot ez nem érdekelte. A formaságokat sosem tartotta be, az előírásokat is csak akkor, ha nagyon muszáj volt, hiszen ilyen környezetben kapta a képzését.
– Megint nem voltál lőgyakorlaton! – jegyezte meg Ede a helyettesének.
– Mert nem tudom, hová tettem a fegyveremet.
– Ne idegesíts! Azzal el kell tudnod számolni. Nem tudlak tovább fedezni. Egy éve voltál utoljára mindenféle kötelező vizsgán, holott negyedévente kéri a szabályzat. Azonnal le kell menned és legalább a lőgyakorlatot csináld meg ma! Ott amúgy sem a saját fegyverrel kell megjelenni. A többit ráérsz a héten pótolni.
Ádám felállt a székéből, és elkezdte feltúrni a fiókjait. Az egyik aljából előkerült a pisztolya. Odanyújtotta Edének.
– Tessék! Akkor most elszámolok a fegyverrel. Vedd vissza, vagy tegyél vele akármit.
– Mi ez? Hogy néz ez ki? – kérdezte ijedten – Hiszen ez csupa rozsda!
– Nem csoda. Amióta odaadtad, nem volt nálam. Itt volt végig a fiókban.
– Ádám! Annak már három éve! Ne mondd azt nekem, hogy puszta kézzel, és számítógéppel lehet üldözni a bűnt!
– A nehézfiúk nem használnak ma már fegyvert. Vagy csak kivételes esetekben. A gengszterek, meg a pitiánerek, azok igen. Mi azonban nem őket üldözzük ugyebár.

A két őrnagy farkasszemet nézett egy darabig. Tisztában voltak egymás képességeivel, és kellő mértékben meg is becsülték a másikat, de hát két külön világ volt az övék. Két különleges személy egy különleges osztályon. Itt nem zsebmetszőkkel és autó tolvajokkal foglalkoztak, hanem a legszélsőségesebb esetekkel. Gazdasági csalásokkal, és politikai tartalmú bűnügyekkel, egyszóval, minden olyannal, amit nehéz ügynek hívnak. Ede volt a megtestesült, fegyelmezett rendőr. A kemény kopó. Ádám pedig a számítógépek és akták embere. Edének is csavaros, jó esze volt, de szívesebben vett részt éles akciókban. Ádám, ha lehetett, kikerülte ezeket a megmozdulásokat. Mégis, ha kellett, ugyanolyan jól megállta a helyét a terepen, akárcsak Ede. Abban a néhány rajtaütésben, amiben részt vett, egyébként is komolyabb fegyverekkel jelentek meg. A kis szolgálati revolver tehát nyugodtan pihenhetett a helyén.
Ádám őrnagy kelletlenül leballagott a lövészpincébe. Menet közben eszébe jutott az a nap, amikor először lépett be az irodába…

Ede szigorúan nézett végig kis csapatán. Egy éve helyezték ide a csoport élére, de fiatalsága ellenére bebizonyította, hogy felettesei jól döntöttek. Katonás fegyelmet és rendet tartott, de nem volt sohasem igazságtalan. A szabályzat számára szentírás volt, amit nagyon keményen betartatott mindenkivel.
– Ma délelőtt egy új kollégát köszönthetünk körünkben – kezdte mondanivalóját – Nem tudok sokat az illetőről, de akitől a kinevezését kapta, a kihelyezése származik, megbízható, tapasztalt öreg róka a szolgálaton belül. Magam is sokat tanultam ettől a kiképző tiszttől, és nekem személyesen azt mondta telefonba, hogy nagy segítség lesz számunkra, akit idehelyez. Fogadjuk tehát méltó módon. Köszönöm!
Éppen akkor, amikor a mondat végére ért, lépett be a tágas irodába egy férfi motoros szerelésben. Kezében egy pizzás dobozt egyensúlyozott. Ahogy körülnézett, látszott itt-ott őszülő hosszú haja, amit hátul egy rövid, fekete bársonyszalag fogott össze.

– Ki rendelt már megint pizzát? – kérdezte Ede dörgő hangon – Megmondtam, hogy ezt ne! Maga meg tegye már le, és menjen! Várunk ide valakit, és ez nagyon szabálytalan dolog.
– A pizza a reggelim, – szólalt meg az idegen – de szívesen megosztom egy éhes munkatársammal.
– Kolléga? – szaladt fel Ede szemöldöke a homlokára.
– Gazfickó a fedőnevem, de szólítottak már ennél szebben is, amikor a motorommal közlekedtem az utakon. Szóval, egész nyugodtan hívhattok engem bárkinek.
Halk nevetgélés hallatszott az asztalok között.
– Mint a főnöke, felkérem, hogy ne tegezzen itt senkit, a szabályzat…
– Ugyan! – legyintett Ádám – A köszöntőket nyugodtan el lehet hagyni. Nem szeretem. Virágot sem kérek, de a bon-bont, vagy a csokoládét tegyétek az asztalomra. Tényleg, merre találom? Hol lesz az irodám?

Egyesek újból elkezdték a halk nevetgélést, de többen félrefordultak, nehogy Ede meglássa, ki az, aki ezt megengedi magának. Megérezték, hogy a mai nap nem lesz szokványos. Ez a csapat nagyon becsülte Edét, ki is álltak mellette, ha kellett. Néhányan azonban már most szívükbe zárták Ádámot. Érdeklődve várták a fejleményeket, a változatosságot. Mi lesz ebből? Tették fel magukban a kérdést.
Ede nyelt egyet. „Ez az ember volna a segítség? – gondolta elkeseredetten. „Az öreg csak nem téved ekkorát? És ez az alak szintén őrnagy, mint én. Résen kell lennem. Lehet, hogy meg akarják ingatni a pozíciómat, és tekintélyrombolás céljából helyezték ide” – fűzte tovább a gondolatait.

– Honnan jött? – kérdezte közben Ádámot
– Don-pepe! Ott a legjobb a pizza.
– Nem úgy értettem. Hol dolgozott, mielőtt ide helyezték? Kohár őrnagy nem árulta el nekem a telefonba, amikor fél évvel ezelőtt beszéltünk az Ön idevezényléséről.
– Nincs benne az ideküldött aktában? Amúgy, egészen nyugodtan tegezz le.
– Az előírás megköveteli! – vörösödött Ede feje – Ahogyan a megfelelő öltözéket is!
– Értem. De például kit küldenél egy olyan ügyben intézkedni, ahol beszélni kell, mondjuk rockerekkel, vagy kisebb bandákkal, esetleg gyári alkalmazottakkal? Nem hinném, hogy az öltöny-nyakkendő bizalmat ébresztene bennük.
– Köszönöm a kioktatást! Van rá megfelelő emberem, több, de idebenn akkor is…
– Idebenn meg pláne minek? A munka sokszor kemény, feszes, nem? Legalább idebenn legyünk lazábbak, amíg itt vagyunk.
– Majd ha vezető leszel…lesz, akkor kialakíthatja a saját munkahelyi morálját.
– Emlékezetem szerint helyettesnek vagyok vezényelve. Nem is akarok más lenni. Az utasításaidat elfogadom, betartom. Mint felettesemnek, parancsaidnak engedelmeskedem, de csak, amíg nem ütközik vallási nézeteimmel.

Ede kissé megnyugodott, de kicsit ideges is lett egyben. Fogalma sem volt, hogyan kezelje a helyzetet, főként, hogy mit takar a vallási nézet, mert az igaz, hogy Ádám nem egyszerű beosztottja, hanem a helyettese.
– Még egyszer kérlek, tegezz ezen túl, jó? – szólt Ádám, mintha olvasna Ede gondolataiban – Tudom, hogy ez az osztály a belső, nehéz ügyek kezelésének a legjobb osztálya. Azt is tudom Ede, hogy ez nagyban a te érdemed. A csapatot te hoztad össze, te tanítottad. Tisztában vagyok a képességeiddel. Vezetői hozzáértésedet nem vonom kétségbe. Engem viszont fogadj el ilyennek. Én így végzem a munkám. Idomuljunk egymáshoz, különben nem tudunk együtt dolgozni, aminek azonban csak a rossz fiúk fognak örülni – azzal hatalmasat harapott a pizzába, mert már nagyon éhes volt.

– Jó lenne kicsit megismerni téged – szólalt meg egy idő után Ede – Pár szóval bemutathatnád magadat itt előttünk.
– Rendben. Mit szeretnétek tudni, hallani?
– Hogy hol születtél? – szólt egy fiatal tiszthelyettes. Bemutathatnád nekünk kicsit azt a várost.
– Várost? Annak éppen nem nevezném, de jó ötlet – bólintott Ádám – Napsütéses, kedves kis község az én szülőfalum, ahol enyhe szellő lengedezik a borvirágos rét felett. A korán kelő gyerekeknek már hajnalban barackkal és nyaklevessel kedveskednek ott az őket szerető szülők. E népi ételek átadásával jár, hogy közben a felnőttek különböző furfangos találós kérdéseket tesznek fel a gyerekeknek. Mindezt fennhangon, erős tájszólással, ízes helyi beszéddel fűszerezve. Ezt követi a pajkos kergetődzés az udvaron.
– Minden napja ilyen ennek a csodás helynek? – kérdezte nevetve egy másik beosztott.
– Nem. Dehogy! Általában a vasár- és ünnepnapok kezdődtek így arrafelé. Leginkább akkor, amikor valamilyen rendezvényt is szerveztek a helyiek.
– Rendezvényt? – jött egy újabb kérdés.
– Igen. Sporttal egybekötött kulturális rendezvényt.
– Erre kíváncsiak lennénk – léptek közelebb az asztalok mellől többen is mosolyogva Ádámhoz.
– Például, a múlt hét végén is volt egy ilyen rendezvény. A férfiak szinte egyszerre indultak el otthonról a falu kultúrközpontja felé, ahol szépen összegyűltek. Rengeteg program várta őket, amíg az asszonyok elkészítették otthon az ebédet.
– Milyen kultúrház van arrafelé? – kérdezte valaki.
– Abszolút vegyes. Söntés, olvasóterem, kondiszoba, színpad. Mindez egyben.
– És elfért mindenki?
– Természetesen.
– Mit lehetett ott csinálni?
– A legnépszerűbb kikapcsolódás a súlyemelés és a gimnasztika. Szerény kis büfét üzemeltetnek a házban. Néhány féldeci után a falu ügyesebbjei érdekes talajgyakorlatokat is bemutatnak a többieknek. Szokott lenni szellemi vetélkedő is.
– Szellemi vetélkedő? Ott? – nevettek többen is.
– Hogyne! Fejtörősdi!
– Hogyan zajlott tovább a legutóbbi buli?
– A délelőttöt már elmondtam. Déltájban szerepet kapott egy úgynevezett „ki tud hamarabb felállni az asztaltól?” verseny. Ez rövid idő alatt tömegsporttá nőtte ki magát. Ezután tájékozódó futás következett.
– Tényleg?
– Futni kellett haza, mert késésben voltak, és az nyert, aki ebédre hazaért. Az önkéntes tűzoltó csapat itt kapcsolódott be a programsorozatba. Szépen összeszedték az eltévedt, vagy árokban kikötött versenyzőket. Délután indították a második futamot. Este gálaműsor is volt. Akkor lépett fel a kultúrban Mónika, a gyári munkásnő. A község egyetlen hajadonja. Könnyed tánccal szórakoztatta a közönséget. Tánclépéseit hosszúlépésekkel alapozta meg. E csodálatos, eseményekben gazdag rendezvénysorozatot Géza, fa- és pofán vágó áriaestje zárta. Gyönyörű, erős hangját, lelépve az asztalról, hazafelé elvitte a falu legtávolabbi utcájába is.
– Köszönjük! Ennyi elég is lesz – szólalt meg Ede, magában tartva mosolyát – Azt hiszem, lesz még alkalmunk arra, hogy bővebben is megismerjünk. Most volna még néhány fontos dolog, amit meg kell beszélnünk. Menjünk be az irodámba. A többiek pedig munkára fel! – azzal megfogta helyettese könyökét és elvezette az asztaloktól.

… Ádám őrnagy, visszatérve az irodába, főnöke kezébe nyomta az eredményt igazoló lapot. Ede belepillantott, majd Ádámhoz fordult.
– Mint mindig, most is kiváló gyakorlat. Nem értelek téged.
– Nem azt mondtam, hogy nem tudok bánni a fegyverekkel, csak azt, hogy nem szeretem őket – vonta meg a vállát, és leült az egyik székre.
– Amíg lenn voltál, hoztam neked egy aktát. Öt éve áll az ügy. Neked való feladat. Adatokat kell kigyűjteni különböző helyekről. Azután a fellelt adatok alapján nyomába eredni a dolognak.
– Hány oldalból áll az akta?
– Ötvenkettő.
– Gondolom, te elolvastad már az egészet.
– Igen, miért?
– Akkor inkább mondd el dióhéjban, mert én el nem olvasok egy ekkora dossziét.
Ede mérgesen fújt egyet, majd ő is leült Ádámmal szemben, de közben kikiabált, hogy hozzanak be két kávét.
– Az egész ügy egy bejelentéssel indult.
– Névtelen? Mindegy. Folytasd kérlek! Gondolom igen. Különben mondtad volna a nevet is, amilyen precíz vagy.
– Akkor folytatom. Az illető, aki ellen a bejelentés jött, Kelet-Magyarországon ismert és befolyásos ember, de nem ott kezdte a pályafutását. A Dunántúlon csinált valami hatalmas biztosítási csalást, és az abból szerzett pénzzel Nyíregyháza környékén vállalkozásba fogott. Gyilkosság is volt a dologban. Hét évvel ezelőtt. Egy biztosítási ügynök volt az áldozat, aki halála előtt már nem kötvényekkel foglalkozott, ezért csak nemrég hoztuk összefüggésbe az üggyel. A csalásról kaptunk bejelentést és néhány szegényes bizonyítékot. Ezek alapján nem tudtuk, most sem tudjuk az illetőt megfogni. Befolyása révén simán kimászna az ügyből, mint annak idején. Több bizonyíték kellene. Főleg, hogy benne volt a gyilkosságban. Ez lenne a te feladatod.
– Miért csak két évre rá jött a bejelentés? Miért nem azonnal?
– Gondolom, annak idején felsőbb körök is benne lehettek a dologban, de azután később az illető a fejükre nőhetett. Vagy egyszerűen túl nagy lett a hatalma azóta, és így próbálják kiütni a nyeregből.
– Kis csóróból kellemetlen nagykutya lett?
– Lényegében erről lehet szó, de nekünk nem ez a fontos, hanem az évek óta tartó nyomozás a gyilkos után. Ha sikerrel jársz, megint megmutatjuk, hogy nem kifizetődő az emberölés, és a rendőrség előbb-utóbb igenis elkapja a bűnözőket.
– Szavaidból úgy tűnik, magasabb helyről is szorgalmazzák az ügyet, és a pontot a végére.
– Hm. Mennyi időre van szükséged ehhez az ügyhöz?
– Nézd Edém. Hét éve történt. Két év teljes némaság. Öt év nyomozás. Annyi minden történhetett azóta. Nyomok tűnhettek el. Esetleg kulcsszereplők is. Ráadásul ki tudja, azóta nem lett-e még nagyobb hatalma az illetőnek. Esetleg erős politikai befolyása is.
– Akkor másként fogalmazok. Három hónapot adok rá, mert ennél többet …
– Három hónap? – vágott a szavába Ádám – Akkor nagyon súlyos ez az ügy.
– Miért?
– Arany főnököm! Nemsokára indulnak a kampányok. Fél év és nyakunkon a választás, tehát van benne politika bőven.
– Muszáj neked rögtön konspirálni?
– Igen, mert ezek szerint sokkal többet tudsz az ügyről, mint amit közölsz. Ha nem beszélsz meg mindent velem, nem tudok sikeresen haladni.
– Rendben! Most éppen egy óra van. Menj el ebédelni! Mire visszajössz, rövid ismertetőt teszek az asztalodra.
– Ez már jobban hangzik. Ígérj meg valamit Ede.
– Na, ne kímélj! Mi legyen az?
– Ha kérhetem, ne legyen több öt oldalnál, jó?
– Egyéb kérés?
– A temetésemen a Deep Purpple adjon koncertet – állt fel Ádám, és kisétált az ajtón, hogy ebédelni menjen.

Igazából a nagy irodába indult, ahol a csapat dolgozott. Szeretett a beosztottakhoz beülni, beszélgetni. Ők is szerették Ádámot, mert soha nem éreztette velük a rangját, és főnökösdit sem játszott velük. Hamar megszokták őt és azt, hogy mellőzhetik vele szemben a formaságokat. Csendben leült Rigler őrmester asztalához, és megvárta, amíg a fiatal tiszthelyettes befejezi a munkáját.
– Szia, Ádám. Miben segíthetek?
– Szia, Balázs. Tanácsot szeretnék kérni tőled.
– Ha tudok, szívesen.
– Mit tennél akkor, ha ideiglenesen egy-két hónapig vidéken kellene élned?
– Sok mindentől függ. Ha van ott rokonom, nála laknék, hogy ne kerüljön sokba.
– És, ha nincs?
– Sürgősen megismerkednék valakivel, és elérném, hogy nála lakhassam. A legjobb, ha csinos lánnyal sikerül, mert akkor még kellemes is lehet az időszak – mosolyodott el a fiú.
– Hm. Okos tipp. Eszembe jutott valami. Te figyeled itt az Internet forgalmat ugye?
– Így van. Ez a dolgom.
– Össze tudnál nekem hozni egy randit MSN-en … véletlenül?
– Ne viccelj! Magadtól nem tudsz randizni?
– De igen. Azonban nincs arra időm, hogy kiépítsem a kapcsolatot. „Véletlen” karambol kell, mégpedig egy adott térségből. Meg tudod csinálni?
– Add meg a térséget, ahonnan akarod. Írd fel nekem az e-mail címedet, a jelszavadat és az MSN azonosítódat. A többit bízd ide!
– Milyen kérések ezek? – nevetett Ádám. – Nem tudod felderíteni és feltörni? Akkor miért fizet neked az osztály? – szúrt vissza a fiúnak az előbbi beszólásért.
– Hogyne tudnám feltörni! – vigyorgott vissza az őrmester a szurkálásra – De te mondtad, hogy sietsz. A művelet pedig eltartana nekem egy kis időbe.

Ádám lefirkantotta a kért dolgokat. „Ügyes srác ez a Balázs” – gondolta miközben nézte, mit csinál az őrmester. A virtuális karambol után sikerült hamar megismerkednie a nagyvároshoz közeli községből egy lánnyal. Szerencsére nem túl fiatallal. Csevegtek a Neten fél órát, majd elköszöntek egymástól. Elindult vissza az irodájába. Közben végig gondolta, esténként legalább egy órát el kell beszélgetnie ezentúl a hölggyel ahhoz, hogy el is utazhasson hozzá. Egy hetet adott magának arra, hogy meghódítsa a nőt. Amikor odaért az irodájába, az asztalán már ott hevert két kinyomtatott papírlap. Kényelmesen elhelyezkedett a székében. A szokásos székhintáztatás közben belemerült az olvasásába.