Sorskatona-3

Határon innen

Az élő halott

– Mi az? – ült fel hirtelen Kárász tizedes az út melletti fekvőhelyéről, de abban a pillanatban megjelent mellette egy sötét árny. Lesújtott a tizedes fejére, aki nyögve azonnal elterült. Ádám tizedes ezt a pillanatot érezte megfelelőnek. Előugrott a rejtekéből és hátulról az alakra szegezve a géppisztolyt rárivallt.
– Állj, vagy lövök! Feküdj hasra, és a kezed tedd hátra! Semmi hirtelen mozdulat…öregem.

Ádámnak eszébe jutott, nem biztos, hogy a másik értette, amit ő mondott. Volt már ilyen esete, amikor a határsértő másik országból jött, hogy innen jusson nyugatra. Az alak megdermedt egy pillanatra, azonban nem hallotta, hogy a határőr csőre töltött volna. Meglendült felé a sötétben, ám a mozdulatot már nem tudta befejezni. Ádám tétovázás nélkül meghúzta a ravaszt. A géppisztoly nem egyes lövésre volt állítva, ezért egy rövid sorozat törte meg a másik lendületét. Az alak elvágódott. Pontosan Ádám lába elé. A lövés miatt nem hallotta, hogy mögötte megzörrentek a bokrok. Furcsa, belső parancsnak engedve mégis megfordult. Az érzékei által közvetített üzenet azonban elkésett. Hatalmas ütés találta el a fején. Nem érezte a fájdalmat, hanem ájultan belezuhant a nagy, sötét semmibe.

Ádám László tizedes egy legénységi ágyon tért magához. Felült és körülnézett. Egyszemélyes körletnek tűnt. Ágya mellett kis szekrényt és egy ülőkét látott. A feje sajgott kicsit. Tétova mozdulatokkal talpra állt. Megvárta, amíg elmúlik a szédülés, majd elindult az ajtó felé. Nem tudta, hol van, és senki nem volt, akitől megkérdezhette volna. Gondolta, ha körülnéz odakinn, talán rájöhet erre. A pár másodperc, amíg megtette azt a néhány lépést, elég volt ahhoz, hogy közben minden az eszébe jusson. Megfogta a kilincset és lenyomta. Nem lepődött volna meg, ha zárva találja, de az ajtó nyitva volt. Alig lépett ki a szobából, máris a hasának nyomódott egy AK géppisztoly csöve.

– Lépj vissza … tizedes – szólt a fegyvert tartó katona.
Engedelmesen visszament a szobába és odabenn leült az ülőkére. Teltek a percek, közben azon gondolkodott, milyen furcsa, hogy a katona letegezte. Ráadásul ő, Ádám László, a feljebbvalója ennek a katonának. Azt rögtön látta, amikor kilépett, hogy a katonának nem volt rangja. Ahogy tovább gondolkodott, felötlött benne, hogy a kinti legény szintén határőr ruházatot viselt. Tehát „itthon” van. Most már csak azt nem értette, hogy miért van itt? Mi történhetett? Ha megsérült volna, akkor kórházban lenne. Arra gondolt, lehet, hogy elszúrt valamit, de ez a szoba fogdára sem hasonlított. Felidézte magában az éjszaka történt eseményeket. Arra gondolt, hogy aki leütötte, talán elvette a fegyverét és mások ellen használta. Akkor ebből hadbíróság is lehet. Sóhajtva vállat vont, miközben felötlött benne, hogy azt a másikat viszont sikerült lelőnie. Sokszor lőtt már a gyakorlatok alkalmával. Mindig kiváló eredményt ért el, tehát abban biztos volt, hogy nem élte túl az illető. Igaz, emberre eddig még sosem lőtt. A gondolattól, hogy megölt valakit, furcsán érezte magát. Egy semmihez sem hasonlítható állapotot fedezett fel magában. Itt van, és él, de az a másik már … Nem gondolkodhatott tovább, mert ekkor nyílt az ajtó és két fegyveres határőr lépett be rajta. A fegyverek rászegeződtek. Ádám tizedes lassan felállt.
– Arra nem lesz szükség – szólalt meg – Mivel nem tudom, hol vagyok, elképzelésem sincs, merre szöknék. Azért sem tennék ilyet, mert sorkatona vagyok. Mellesleg látom, hogy egyik fegyver sincs kibiztosítva.
– Előírás – mosolyodott el halványan az egyik katona, de azért semmit sem változtatott a fegyver tartásán.
– Kövesd a társamat … tizedes – szólt a másik katona, és Ádám mögé lépve mutatta, hogy merre induljanak.
– Akkor hát, menjünk … öregem – bólintott Ádám.

Hosszú folyosókon haladtak. Lépcsőn fel, lépcsőn le. Néhány üres udvaron is keresztül haladtak. Ekkor Ádám gyorsan megszámolta az emeleteket. Nyolc. Esetleg hét, ha az első csak magas földszint. A látottakból azt feltételezte, hogy ez az épület lefelé is elfoglal néhány szintet. Megborzongott a pincebörtön gondolatára. Már legalább öt perce mentek, de még mindig nem álltak meg sehol. Ádámnak az volt az érzése, szándékosan viszik össze-vissza. Amit menet közben látott, abból arra következtetett, hogy maga az épület hatalmas. Rengeteg teremmel, irodával, és az övéhez hasonló egyszemélyes szobával. Mikor az ötödik emeleten jártak, egyszer csak megálltak egy iroda ajtó előtt.
– Menj be, és foglalj helyet odabenn – szólalt meg az egyik kísérő.
Amikor engedelmeskedett, egy világos és tágas belső szobába lépett. Egy kényelmes széket látott az íróasztal előtt. Ösztönszerűen azt választotta, mert sejtette, hogy a másik oldalon lévő, ami az asztal mögött van, felettes helye lehet. Amúgy nem szeretett háttal ülni a bejáratnak, de most kénytelen volt erre. Körbenézett a falakon, de semmi érdekeset sem látott. Se egy fotó, vagy festmény. Az egyetlen dolog, ami a baloldali falat uralta, egy világtérkép volt. Szemben az íróasztalon telefon és egy hamutartó. Semmi más. Nem volt polc, sem szekrény a szobában. Az asztal mögötti ablakon pedig csak a belső udvarra lehetett lelátni. Hamarosan nyílt az ajtó és egy őrnagy lépett be rajta. Ádám tizedes azonnal felpattant. Vigyázzállásba vágta magát, és már nyílt a szája a szokásos formulára, amikor megszólalt a tiszt.
– Nem kell! Nem kell! Beszélgetni fogunk. Felejtsd el most a rangot. A magázódást is. Ülj csak le nyugodtan. Vagy inkább, kérdezz, ha tudni akarsz valamit.
– Őrnagy elv…
– Mondom, rangok és formaságok nélkül.

– Szeretném tudni, mi történt? És hol vagyok most?
– Értem. Arról, hogy mi történt, mit mondjak neked? A hivatalosat, vagy az igazságot?
– Miért? Kettő is van?
– Igen. Akkor kezdem a hivatalossal. – mondta az őrnagy, miközben az ablakhoz lépett. Kibámult rajta, háttal állva Ádámnak, mintha valami nagyon érdekes dolog volna ott az üres udvaron.
– Éjjel a határszakasz azon részén, ahol te a feladatodat teljesítetted, tűzharcba keveredtél egy határsértővel. A határsértőt ártalmatlanítottad, de megsebesültél. A kórházba szállítás közben belehaltál a sérüléseidbe.
Ádám nagyot nyelt a hír hallatán.
– Az igazság azonban az, hogy nekünk szükségünk van egy ilyen katonára, mint te. A terv az volt, hogy a két kiküldött emberünk ártalmatlanná tesznek téged és a társadat. Utána pedig, csak téged, ideszállítanak. Ám beleszóltál rendesen a felépített tervbe.
– Akkor nem is határsértőt lőttem le?
Kis szünet következett. Az őrnagy egy kicsit közelebb lépett az ablakhoz, de nem fordult szembe a tizedessel. Válla kissé megemelkedett, amikor megszólalt.
– Nem bizony! Egy ügynökünket. Annak az embernek nyugton kellett volna maradnia, amíg a másik emberünk ártalmatlanná nem tesz téged! – emelte meg kissé a hangját a tiszt.
– Nem értem! – hebegte Ádám, miközben ismét maga előtt látta, ahogy ott az éjszakában az a másik nekilendül. Szinte újra hallotta a rövid sorozatot, s újra látta, ahogy a lába elé zuhant a test. Halkan szólalt meg.
– Miért én? És mi az, hogy szükség van rám? Miért kellett ilyen körülményesen cselekedni? Nem lett volna egyszerűbb, ha parancsba adják, hogy ezentúl megváltozik a beosztásom?
A tiszt ekkor hirtelen megfordult, ellépett az ablaktól és leült a helyére.
– A dolog bonyolultabb. Mindenképpen azt szerettük volna elérni, hogy a századod számára megszűnj létezni, tehát áthelyezésről szó sem lehetett. Nincsen családod, igaz? Tulajdonképpen senkid sincs. Nekünk ez volt a legfontosabb szempont. Figyelünk téged már egy ideje. A katonai eredményeid kiválóak. Visszanézve a korábbi életedre, a sportteljesítményeid és a tanulásban elért sikereid is kimagaslóak. Ez a legutóbbi eset pedig egyenesen bizonyítja, hogy itt a helyed közöttünk. Jobban szolgálhatnád a hazádat másként is. A képességeidet ki kell használni.
– Kémet akar … vagyis, akarsz faragni belőlem? – fogta fel némiképp a helyzetet Ádám.
– Ez nem egészen igaz. Maradjunk annyiban, hogy a haza titkosított katonája lehetnél. Elvégre, eddig is a BM kötelékéhez tartoztál.
– Az egész dolog parancsként hangzik, mivel papíron már tulajdonképpen nem is létezem. Van egyáltalán más választásom?
– Gyorsan kapcsolsz, ez tetszik. Természetesen van más választásod, de nem örülnék neki. Ha másként döntesz, mint szeretnénk … megbeszéljük.
Ádám László magában feltette a kérdést, vajon melyik döntést élheti túl? Kavarogtak benne a gondolatok, majd határozottabb hangon megkérdezte.
– Mi szól még amellett, hogy engem választottatok?
– Például a kiküldött tiszt jelentése, aki leütött téged. Azt írta, őt nagyon meglepte, hogy lőttél. Nem hallotta, hogy mikor töltötted csőre a fegyveredet? Nekem elárulod?
– Nincs ebben semmi trükk. A teherautóról való leszállás után azonnal megtettem.
– Miért? Hiszen ez nem szabályos!
– Nem bíztam a társamban.
– Hm, ez nálam újabb jó pont. Nos, fiam! Egy ideig én leszek a kiképződ, az utasításokat nemsokára írásban is megkapod. Négy évet fogsz itt eltölteni, utána bizonyíthatod majd, mennyire sikerült elsajátítanod a tudást! Vagy mennyire sikerült a mi munkánk! Persze, mindez attól függ, hogyan döntesz. Van még kérdésed?

Ádám lassan odasétált az ablakhoz, mintha azt akarná megnézni, mit látott a tiszt, amikor kibámult rajta. Vagy, mintha onnan várna tanácsot, hogyan döntsön. Ő is kibámult az udvarra. Nem volt ott semmi fontos vagy különleges látnivaló. Nem is azt nézte. Nem is azt látta, ami ott volt. Gondolatban a helyzetét mérlegelte. A tisztnek igaza van. Nincs senkije és semmije. Csak az a kis tanya, amit a nagyszüleitől örökölt. Egy titkos kívánság látszott teljesülni a számára. Egy komoly, de igazán nagy kaland. Hiszen, amikor a kedvenc regényeit olvasta, hányszor álmodozott arról, hős lesz egyszer! Vagy híres ember. Titkos ügynök, aki megmenti a világot, de minimum a hazáját. Lehet ez? Lehet belőle egy ilyen személy? Izgalmat érzett belül. Odafordult a leendő feletteséhez és megszólalt.
– Azt hiszem, nem sok választásom van. Ha jobban magamba nézek, úgy érzem, mindig is erre vágytam. Azt azért szeretném még tudni, miért pont éjjel, határzárás közben akartatok elhozni?
– Mondtam már! Mindenképpen azt szerettük volna, ha az összes ismerősöd, társad számára, akivel netán barátságot kötöttél a századnál, végérvényesen eltűnsz az életből.
– Úgy gondolom, nem fogok senkinek sem hiányozni. Teljesen úgy érzem magam, mintha csak most kezdődne számomra az élet.
– Akkor mi a válaszod?
– Belépek! Ebbe a kötelékbe szeretnék tartozni! Jelentsen ez bármit. Szolgálni akarom a hazámat!
– Nem fogod megbánni…fiam! Ebben az irodában legközelebb négy év múlva beszélgetünk majd hosszabban, de addig még sokat találkozunk a képzésed során. Kinn az ajtó előtt vár téged egy katona. Elkísér a magánkörletedbe. Holnap reggel, pontosan nyolc órakor eligazítást tartok … neked – ekkor a tiszt odalépett Ádámhoz. Egy kézfogás következett, ami Ádám számára szokatlan volt a katonaság kötelékében. Főleg, hogy a fogás nagyon kemény volt. Azonban a tiszt szemébe nézve valami furcsa csillogást látott. Gyerekkorában látta utoljára ezt a fajta csillogást, az apja szemében, aki azóta már … de mostanában annyi furcsaság történt, hogy Ádám ezen nem nagyon csodálkozott.

Ahogy kilépett a folyosóra, valóban várta egy katona, ezúttal nyoma sem volt nála fegyvernek. Így kísérte a folyosókon. Most már nem volt annyi kanyar, meg lépcső, sem udvaron áthaladás. Hamar célba értek. Kicsi, de kényelmesen berendezett szobát mutatott neki a kísérő. Egy ágy, egy íróasztal székkel, egy hosszú kétajtós legénységi szekrény, és egy kis éjjeli szekrény. Ez minden, de Ádám valahogy rögtön otthon érezte magát, amint belépett. Hanyatt feküdt az ágyon. Kezeit a feje alá csúsztatta, és elgondolkodott. Mi lesz ezután? Eszébe jutottak az őrnagy szavai. „Sportteljesítményei kimagaslóak” – mormogta félhangosan – „Nem is tudnak mindent rólam. Vagy lehet, hogy mégis?” – gondolta.
Emlékeiből felderengett egy gyerekkori nap. Egy nagy esemény. Verseny, amiről akkor azt gondolta, sorsdöntő lehet. Kitartó edzéssel készült rá. Sorsdöntő volt valóban, de nem úgy, ahogyan elképzelte.