Határon innen
Szervek
Ádám László őrmester a vonat ablakában könyökölve nézte az elmaradó tájat. Terveket készített a fejében. Nem lesz nehéz újra megtalálnia az árokásó brigádot. Talán ismét akad náluk munka, hogy felvetesse magát közéjük. Meglepődve tapasztalta, hogy örömmel néz a feladata elé. Nem érezte, hogy felkészült lenne, de erőt érzett magában. Szándékot, hogy megoldja az ügyet. Tetszett neki ez az életforma. Kezdte felfogni, milyen érzés a hatalom szolgálatában dolgozni.
Amikor a vasútállomáson leszállt a vonatról, egyenesen az állomás mosdóját vette célba. Benn az egyik boxot magára csukta, és átöltözött abba a ruházatba, amit még akkor hordott, amikor az árokásóknál dolgozott. Milyen szerencse, hogy nem dobta el! A levetett ruházatot egy vízhatlan zsákba csomagolta, majd a vécétetőre állva a vastag vízvezetékcsövek fölé tette. Lelépve a deszkáról megszemlélte a csöveket. Semmi sem látszott alulról. Elégedetten hagyta el az épületet.
Nem volt kedve autóbuszra szállni, ezért gyalog vágott neki az útnak. A csöcsös kocsma felé tartott, ami a vasútállomástól legalább öt kilométerre volt, de ez nem aggasztotta. Menet közben az egyik trafikban vett egy olcsó cigarettát. Kedvenc márkáját pedig, amiben volt még legalább tizenöt szál, gondolkodás nélkül a szemétkosárba dobta. Drága áru. Nem szívhat ilyet abban a társaságban, ahová most megy. Már indult volna tovább, amikor eszébe jutott, hogy vegyen egy doboz gyufát is. Az öngyújtó követte a márkás dohány útját.
Bagóval a szájában lépett be a kocsma ajtaján. Azonnal megpillantotta az ismert alakokat. Tóni is ott ült közöttük. Jól időzített. Nemrég hagyhatták abba a munkát. Még az első korsók sem ürültek ki. Ott sorakozott mindenkié az asztalon. A sörszint mutatta, hogy még csak az első húzáson voltak túl.
– Mit adhatok? – dörrent rá a belépőre a pult mögül egy kövér alak.
– Semmit! Csak munkát keresek! – indult az asztalok felé Ádám.
A csapos már nyitotta a száját, hogy káromkodva elküldje ezt az alakot, amikor Tóni odafordult a hangokra.
– Ni csak! A gazfickó! – kiáltotta – Gyere! Ülj le ide!
Ádám kicsit meglepődött. Először a becenéven. Azt tudta, hogy a háta mögött így hívják a többiek, de most először mondták neki a szemébe. Másodszor pedig a kedélyes fogadtatáson csodálkozott. A nevét éppen azért kapta tőlük, mert nem nagyon haverkodott velük azelőtt. Eljárt ugyan inni a társasággal annak idején, de sosem adott senkinek cigarettát, és beszélgetni is csak akkor volt hajlandó, ha kérdezték.
– Mi van? – kérdezte Ádám, miközben helyet foglalt mellettük.
– Mit mi van? – kérdezett vissza Tóni.
– Örültök itt nekem, mint napközis a bocicsokinak.
– Hehe! Hallottam, hogy melót keresől.
– Ja. Beteg a pénztárcám.
– Van is neked olyan! Na! Kő vagy nem kő?
– Ásás?
– Nem! Majd bikinis lányokat kő olajjal kenegetned! Hülye! Persze, hogy ásás. Meg lapátolás ezerrel.
– Jó. Mikor kezdhetek?
– Tudod, hol van a Ruci-butik?
– Tudom, de hogy jön az ide?
– Ott kő jelentkezni. Holnap reggel, fél hatkor legyél ott.
– Kösz. Haver vagy! – állt fel Ádám, miközben arra gondolt, milyen remekül megy minden. Nem hitte volna, hogy ennyire gyorsan sikerül a visszatérés.
– Nem iszol? – nézett Tóni a távozóban lévő Ádámra.
– Mondtam, hogy beteg a tárcám.
– Na, ülj vissza! Hé! Zabás! Hozz egy korival a gazfickónak!
A korsó sör után nem kapott másikat, ezért elköszönt a társaságtól és kilépett a kocsmából. Meggyújtott egy cigarettát, majd nekivágott az utcának.
– Nincs is felvétel! – lökte oldalba Tónit az egyik társa – Mit hülyítetted a kölköt?
– Kussoljál! Tudom, mit csinálok! A képét sem bírom!
– Akkor nem értem.
– Fiatal és erős. Megy vágóhídra! Pofád befogod, és nem láttál, nem hallottál semmit! És ti sem! – fordult oda a többiekhez.
Bólintottak, és csendben söröztek tovább. Összeszokott négyes volt az övék.
Amikor a forgalmasabb városrészbe ért, az egyik cukrászda teraszán ismerős nőt pillantott meg egy másik nő társaságában. „A csapos nő!” Ismerte fel az asszonyt. Élénk beszélgetésben voltak. Fel sem tűnt nekik, amikor Ádám mögöttük az egyik nyárfának támaszkodott a hátával. Úgy helyezkedett, hogy takarásban legyen a két nőtől, akik a fától néhány lépésre kávézgattak.
– Borzalmas dolog! Elhiheted! – mondta éppen a volt csapos nő.
– Jaj, drágám! Úgy aggódtam érted! Nem bántottak odabenn?
– Dehogy! Tanúként hallgattak ki.
– Gondolom, látták, hogy igazat beszélsz.
– Friss még az egész. Most is remegek, ha rágondolok.
– Na, igen! Ilyesmiért megölni egy embert. Vadállat lehet az öreg.
– Nem azért bökte le.
– Hanem?
– Azt mondta, mindent tud az öreg dolgairól, és kitálal a rendőröknek, ha nem maradhat a családban. Erre az öreg bepöccent.
– Ó! Milyen dolgai lehetnek?
– Azt nem tudom, de a lánya odavett az irodába maga mellé. Ez az ára, hogy csendben maradjak.
– Szegénykém!
– Ne sajnálj. Nagyon jó nekem ott. Most tanulok is. Végre teljesült az álmom. Irodában dolgozhatom és a pénzem sem rossz.
– Na, ennyit megérdemelsz azok után, hogy …
– Jó, jó, de senkinek egy szót se! Sok pénz fordul meg ezeknél, és én jól akarok végre élni.
– Álldogálunk? Álldogálunk? – lépett Ádám mellé egy rendőrjárőr – Csak nem áldozatra várunk itt a cukrászda előtt ebben a főúri ruhában?
– Nem! Dehogy! – rugaszkodott el a fától válasz közben.
– Aztán! Igazolványunk van-e? – nézett végig a kissé szakadt alakon a rendőr.
– Hogyne! – nyújtotta oda a járőrnek a kártyát.
Az forgatta, nézegette. Hümmögött.
– Be kellene velem jönni az őrsre – mondta visszaadva az igazolványt – A felettesem is megnézné ezt a plecsnit.
– Rendben! Menjünk! Amúgy is az jutott az eszembe, hogy benézek, mert volna mit megbeszélnem odabenn.
Ahogy elindultak, melléjük lépett a járőr társa is. Eddig biztonságos távolságból figyelte az igazoltatást. Szürkült az ég, mire a rendőrőrsre értek. A járőrök közben megnyugodtak. Eleinte attól tartottak, hogy valami alvilági alakot fogtak, aki BM-es igazolványt szerzett valahonnan, és majd egy alkalmas pillanatban megugrik. Mivel Ádám nyugodtan jött végig közöttük, tudták, hogy egy másik felettesüket kísérgetik itt. Most már csak abban bíztak, hogy nem tenyereltek bele olyasmibe, ami miatt elővehetik őket.
– Nem tartottuk fel semmiben? – érdeklődött az egyik menet közben.
– Nem. Ellenkezőleg. Valóban az őrsre akartam eljönni. Éppen befejeztem a hallgatózást a cukrászda előtt.
– Figyel valakit?
– Igen. Mikor szokott kinyitni a Ruci-butik?
– Reggel nyolckor. Nagyon drága holmikat árulnak.
– Hm. Köszönöm az információt.
– Megérkeztünk.
Majdnem kibukott Ádám száján, hogy „tudom”. Szerencsére, időben észbe kapott. Hagyta, hogy felkísérjék az emeleti irodához. Az egyik járőr kopogott, majd a kiáltásra szélesre tárta Ádám előtt az ajtót. Innen már nem követték tovább.
Egy régi tízemeletes épület aljában volt a Ruci-butik. Ádám hiába járta körbe az épületet, sehol senkit nem talált. „Talán még nincs fél hat.” – gondolta, miközben kikotort a zsebéből egy szál cigarettát. Éppen csak meggyújtotta a gyufát, amikor lassan bekanyarodva, az épület melletti útra hajtott egy autó. Eldobta az égő gyufát és a dohányt visszatette a zsebébe. Két alak szállt ki a kocsiból. Megindultak felé.
– A Tóni küldte? – kérdezte az egyik odaérve.
– Igen.
– Erre – mutatott egy mellékajtóra, miközben a másik kulcsokat szedett elő és kinyitotta az ajtót. Ádám másodiknak lépett be, mert a kulcsos előre engedte, mutatva, hogy menjen csak. Alig csukódott be az ajtó mögöttük, Ádám ütést érzett a fején, és belezuhant a már ismerős fekete semmibe. Zuhanás közben a kezeit ökölbe szorította.
Amikor magához tért, érezte, hogy meg van kötözve. Látni nem látott semmit. Sötét pincehelyiség padlóján feküdt. Jól tette, hogy ökölbe szorította a kezeit. Kinyújtotta az ujjait és két tenyerét szorosan összezárva ki tudta a jobb kezét húzni a hurokból. Megtalálta a bogot és kiszabadította belőle a bal kezét is. Most már egyszerű volt szabadulni a lábain lévő kötéltől is. Csodálkozott, hogy szédül kicsit. Legutóbb meg se kottyant neki az ilyesmi. Azután eszébe jutott, amikor a határról hozták el, kapott egy gyenge altatót is. Felébredt volna út közben, úgy azonban a szervezete ki tudta pihenni magát. Leguggolt, majd felállt néhányszor. Ez segített. Kitapogatta, merre van az ajtó. Mire megtalálta, már látott is valamennyire. Az ajtó alatt fénycsíkot vett észre. Természetesen zárva volt. Viszont szemben egy másikat tapogatott ki. Lenyomta a kilincset. Meglepődött, hogy az kinyílt. Hiába. Csak egy másik pincébe jutott rajta. Tovább keresett, de az újabb ajtón megint egy másik pincébe jutott. Akkor ötlött fel benne, hogy gyerekkorában sokat játszottak ilyen épületben. Ez is olyan tízemeletes volt. Két lépcsőházas, amiben a két lépcsőházat alul pincesor kötötte össze. Csak a két végén lehetett feljutni, vagy lejutni ide a lépcsőkön. Addig haladt pincéről pincére, amíg egy másik olyan ajtóhoz nem ért, ami alól szintén egy kis fény jutott be. Az is zárva volt.
Nem ijedt meg. Komótosan vizsgálni kezdte a pincék tartalmát, miközben gondolkodott a lehetőségein. Tárgyakat keresett, ami ötletet adhat a szabadulásra. Az egyik helyen szánkót, kerékpárt talált. Tovább keresett. Egyetlen pince volt csak lezárva, amelyik nem tartozott a sorba, hanem oldalt volt ajtaja. Több lakat volt rajta és egy elég erős vaslánc is. „Milyen értékeket tarthatnak itt vajon?” Az ajtók rácsain benézett. Nagyon homályosan látta csak azokat a ládaféleségeket, amelyek végig voltak rakva a fal mellett. Duruzsoltak. „Nocsak. Minek ide ennyi hűtőszekrény?” öt darabot számolt meg a sötétben. Vállat vont, majd tovább ment. Visszajutott ahhoz az ajtóhoz, amelyiket először vizsgált meg. Éppen akkor ért oda, amikor kulcsokkal csörögtek a túloldalon. Elhelyezkedett, és amikor nyílt az ajtó, minden erejét beleadva egy hatalmas jobb egyenessel fogadta a belépőt. Széttárt karokkal lépett hátra egyet, és bocsánatkérő mosollyal nézett a rendőrökre, miközben a lába előtt elterült a rendőrfőnök.
– Szép munka volt! – szólalt meg az őrnagy, miközben kibámult az iroda ablakán.
– A feléről sejtelmem sem volt. – válaszolta Ádám.
– Nem számít! A lényeg, hogy időben felvetted a kapcsolatot a helyi rendőrséggel.
– Megéreztem, hogy ott történni fog valami. Nem értettem, miért küldenek egy bolthoz olyan időpontra, amikor még zárva van. Gondoltam, hogy velem akarnak valamit, de néhány dolgot nem tudtam.
– Például? – fordult most meg a tiszt.
– A szervkereskedelemről. Viszont akkor már értem a hűtőládákat.
– Azokban nem szervek voltak. A maradék. Csak pár napig tárolták, utána eltüntették.
– Hm. Árokásók. Én soha nem láttam, mikor temetik el a maradványokat a munkaterületeken.
– Megvolt arra a külön brigád.
– Tóniék.
– Igen. Eltaláltad.
– Mindenkit sikerült elkapni?
– Hogyne! A doktor urat is. Éppen érted ment. A támadóid hívták fel telefonon. Odarendelték, ha akadt valami. Mindig ez volt a forgatókönyv. Ott a butik alatt egy jó kis injekció, utána a kórházban …
– Az épületben lakók nem vettek észre soha semmit?
– Az egész pincesort megvette a Ruci-butik. Illetve az öreg. A butik a felesége nevén üzemelt. Az egyéb ügyeket mindig kora reggel, vagy késő este intézték. Kinek tűnt volna fel néhány kisebb láda pakolása, vagy egyéb hasonló? Hiszen bolt működött a földszinten.
– Szép kis családi vállalkozások.
– Igen. Mint egy maffiafilmben.
– Említetted, hogy az ügy után beszélünk valami külön tanulmányokról.
– Holnap. Majd holnap. Reggel a szokásos időben legyél itt az irodámban az eligazításon.
Ismét az ablakhoz lépett, amikor Ádám becsukta maga mögött az ajtót. Nem telt el sok idő, amikor ismét nyílt az ajtó. Az őrnagy felettese lépett be rajta.
– Akkor holnaptól? – nézett kíváncsian alárendeltjére.
– Igen. Felkészítjük a feladatra.
– Meddig fog tartani?
– Egy évre lesz csupán szükség.
– Biztos, hogy megfelel az elvárásoknak?
– Nem.
– Hogyan érted ezt? Nem elég jó a kölyök?
– De igen. Jó! Túlságosan jó!
Az ezredes kutatva nézett az őrnagy szemébe.
– Csak semmi érzelem! Látod, ezért vagyok én a parancsnok. A kölyöknek nincsenek érzelmei. Egy utasításra teljesítő gép.
– Látszat. Vannak gondolatai. Mérlegel. Tervez, tehát minden bizonnyal érzései is vannak.
– Lehet. Akkor viszont nagyon jól titkolja. Mindegy. Már így is sok időt veszítettünk.
– Sok időt. Igen. És pár kitűnő katonát.
– Nos. Remélem, megérte. Ez az egy év még belefér. Több nem. Lássatok munkához minél hamarabb – mondta és távozott az irodából.
13 hozzászólás
Méltányolom a nagyúri eleganciát, amivel nem először siklasz át fődhözragadt kérdésemen, nevezetesen, hogy akkor ez az Ádám László gyerek a nagyvilág számára meghót-e, vagy sem.
Azt sem értem igazán, hogy miért éppen a legveszélyesebb helyre, a szülővárosába kellett vezényelned.
Azon is elgondolkodtam, ha ezek az akciók egy városközpontban lévő tíz emeletes lakótömb pincéjében zajlottak, hogyan maradhattak észrevétlenek. Gondolom, a környező házak sem földszintes viskók, következésképpen, reggel fél hatkor, a környező tömbök háromszáz ablakából, legalább húszan kifelé pillantgatnak reggelizés, kávézás közben, és közülük tízen felfigyelhetnek arra, hogy nocsak, ezek megint itt vannak, és újra kevesebben jönnek ki abból a pincéből, mint bementek.
Szóval, a természet lágy ölét, mint sok más, nemesebb ténykedésre, erre a gaztettre is alkalmasabbnak tartanám.
"- Éjjel a határszakasz azon részén, ahol te a feladatodat teljesítetted, tűzharcba keveredtél egy határsértővel. A határsértőt ártalmatlanítottad, de megsebesültél. A kórházba szállítás közben belehaltál a sérüléseidbe."
Idézet a harmadik részből. Szerintem, egyértelmű, hogy hivatalosan meghalt. Az epizód címe is "Élő halott"
🙂
Sokszor úgy lehet valami törvénytelent elkövetni, hogy szem előtt tesszük meg. A rejtőzködés már önmagában is gyanús.
Azért nagyon bírom a hozzászólásaidat, mert bizony sokat segítesz vele nekem.
( Folyt. köv, de nem meg fojt 🙂
Zellerné született Karalábé Etelka a reggeli kávéját kortyolva kibámult az ablakon.
– Má megin pakónak a butikosék! – jegyezte meg urának, aki vele szemben szürcsölte a feketét.
– Egye meg őket a fene! Korán reggel zörögnek itt. Nyüzsögnek, mintha százan lennének.
– Há jelentsük föl üket!
– Még mit nem! Aztán majd járkálhatok évekig a bíróságra! Ezeknek annyi pénzük van, mint a pelyva!
🙂
Az a kérdés is megér egy percet, hogy milyen olvasóközönségnek szánod a munkád. Az igényesebb olvasó beérné kevesebb eseménnyel, viszont mélyebbre szeretne jutni a jellemábrázolás, a kétségek, vívódások, az emberi sors örök, megválaszolható és megválaszolhatatlan kérdéseinek tengerében. (Istenem, de szép mondat! 🙂 )
Ha megelégszünk, azzal a nívóval, amihez anno a határőr könyvtárakban hozzájuthattunk, akkor máris jó az írásod, és talán csak egyetlen „a” betűdbe kötnék bele:
„Visszajutott ahhoz az ajtóhoz, amelyiket először vizsgálta meg.” Gondolom „vizsgált meg” akart lenni.
Az is eszembe jut most, hogy milyen könnyű kritizálni és milyen nehéz (vagy lehetetlen) olyant írni, amit az olvasók nagy többsége elfogad.
A leírtakat vedd annak ami: egy laikus véleménynek.
Üdv. a
"Innen vitték nap, mint nap a terepre, ahol rendületlenül ásták a negyven centiméter széles, nyolcvan centiméter mély árkokat. Napi tizenkét méter volt előírva ahhoz, hogy megkaphassa a napi ezerkettőszáz forintot."
Tehát, ássak mélyebbre? Jusson mélyebbre az olvasó? Elég lesz, ha a nyolcvan centit átírom száztíz centire?
🙂
Köszönöm a kritikát! Igazad van. Még mindig nem elég hatásos a jellemábrázolásom.
Látom külömböznek egyes vélemények.Én hagynám folyni és majd lesz a NAGY EGÉSZ.Grt.Z
Igen. Különböznek bizony, és ez a jó! Én nagy becsben tartom Antal hozzászólásait, mert ráébreszt arra, hogy sokat kell még tanulnom. Így nem szállok el magamtól.
A te véleményednek pedig azért örülök, mert én is azt gondolom, bőven van még időm jobban bemutatni a főszereplőt.
Köszönöm!
Ami tetszik a történetben: érdekesek a leírt események, de utalsz arra is, hogy valami egyelőre ismeretlen, nagyobb dolog van készülőben. Ezzel fenntartod az érdeklődést.
A jellemábrázolásról szerintem még korai beszélni…ahhoz ismerni kell a teljes regényt, hisz még a hátralevő fejezetek sokkal mélyebbre vihetik az olvasót…
Jaj, de örülök, hogy így látod!
Bizony, sokkal nagyobb dologra kell majd később számítani. Úgy értem, az eddigieknél jóval nagyobb feladatot kell majd megoldania Ádámnak. Külön elismerésnek veszem, hogy megérezted ezt.
A jellem, igen. Remélem a tizedik rész körül már elmondhatom, hogy sikerült bemutatnom a főhőst.
Köszönöm!
Kedves Artúr! Én nem vagyok türelmetlen. 🙂 Majd visszaemlékezik még Ádám László itt-ott erre-arra és majdcsak egyszer megtudom hogyan lett ilyen magának való fenegyerek. Megtudom mi lett Zsuzsival, a szüleitől rámaradt lakással, mi a polgári foglalkozása, mi a múltja és mik a tervei. /Vagy nem. 😀 / Engem kicsit zavar ebben a szervkereskedős részben az, hogy mivel nem beszélgetett a történet szerint a munkatársaival, a cégtulajt meg nem is látta, így honnan tudták volna róla, hogy mehet a vágóhídra, mert nincs senkije, nem fogják keresni /mint a csóró illegális vendég munkásokat/. A másik pedig az, hogy a nagyfőnököt hűvösre tetted, így ki irányítja az egészet most? A magyar maffiózó vállalkozók /még a kis kaliberüek sem/ nem bíznak senkiben "zsebből" és személyesen irányítják a cégeiket. Nincsenek középvezetők, csak ők és a melósok. Judit
Szia Judit!
Igen. Mindent meg fogsz tudni, mire végig érek a regényen.
Egy olyan "vállalkozást", amiben nagy és sötét pénzek vannak, nem lehet csak úgy egyszerűen megszüntetni. Mindig lesz, aki tovább viszi. Akkor is, ha levágják a fejet. csak akkor már fejetlenül. 🙂
Abban viszont igazad van, hogy egy kicsit itt is elfér a bővítés. A vágóhídra küldés oka személyes, nem lebukás következménye, de jól látod, nincs eléggé kiélezve.
Köszönöm!
Követem továbbra is a történetet, nagyon megtetszett. Kezd azért kirajzolódni Ádám személyisége, bár lassan, de biztosan. Remélem, továbbra is tartod ezt a szintet!
Üdv. Tibor
Kedves Tibor!
Köszönöm! Én is remélem.
🙂