Sorskatona-9

Határon innen

Tevékeny várakozás

Az ezredes kutatva nézett az őrnagy szemébe.
– Csak semmi érzelem! Látod, ezért vagyok én a parancsnok. A kölyöknek nincsenek érzelmei. Egy utasításra teljesítő gép.
– Látszat. Vannak gondolatai. Mérlegel. Tervez, tehát minden bizonnyal érzései is vannak.
– Lehet. Akkor viszont nagyon jól titkolja. Mindegy. Már így is sok időt veszítettünk.
– Sok időt. Igen. És pár kitűnő katonát.
– Nos. Remélem, megérte. Ez az egy év még belefér. Több nem. Lássatok munkához minél hamarabb – mondta és távozott az irodából.

Ádám László számára ez az egy év maga volt a valóra vált álom. Az alváson kívül szinte egy perc szabad ideje sem maradt, de neki éppen erre volt szüksége. A kötelező tanulmányai mellett a választott tárgyakban kiélhette minden vágyát. Volt érettségije, és egy szakmája. Ezek megszerzésével nem kellett bajlódnia. Bár az asztalosszakma kényszerválasztás volt annak idején, azért mégis eljárt egy közeli asztalosműhelybe. A legszívesebben faesztergán dolgozott. Belső építészeti elemeket készített, vagy fakupákat. Mindig olyasmit, amit díszíteni lehetett. A szakma többi része nem kötötte le. Ez a munka nem lett volna kötelező, de nem akart kijönni teljesen a gyakorlatból. Napi négy órát töltött ott. Reggel hat órától tíz óráig. Nem barátkozott senkivel. Nem is nagyon kérdezgették őt. A műhely vezetője volt csak beavatva, persze ő sem teljesen, hogy ki is valójában Ádám.

A délelőtt többi része a kötelező tantárgyaké volt. Jog, fegyvertartási ismeretek, matematika, fizika, irodalom. A délutánokat a sportnak szentelte. Felettesei tanácsa ellenére nem a divatba jött harcművészetek valamelyikét választotta. Cselgáncsozni tanult és bunyózni. Amikor a szőnyegen edzett, akkor szerény volt és visszafogott. A legfiatalabb klubtársával is úgy bánt, mint egy híres mesterrel. Mindig csak annyira teljesített, hogy ne tűnjön ki nagyon. Így nem küldték versenyekre, és éppen ez volt a célja. Nem akart szerepelni, holott sokkal többet tudott annál, mint amit kinéztek belőle. Lelkiismeretesen tanult meg minden fogást, minden védekezést. A bemutatókon azonban szándékosan „bénázott”.

Teljesen más volt a helyzet, amikor kesztyűket húzott. A homokzsákon minden agresszivitását, minden dühét kiadta. Kipüfölte magából az eltelt évek keserűségét, csalódását, és a naponta felgyülemlett feszültség utolsó maradékát is. Ám itt is vigyázott, hogy ne legyenek kimagasló eredményei. Minden igyekezet, és ügyes kibúvó ellenére felfedezték benne a félelmetes ellenfelet. Nem nagyon piszkálták látszólagos „nyuszisága” miatt, hiszen látták, mit művelt a homokzsákkal. Ádám soha nem vette észre, hogy majdnem mindenki megállt néhány percre, amikor ő nekiesett a zsáknak. Százkilencven centi magas alakja, és kilencvenöt kiló tiszta izom teste csillogott az izzadságtól, mire kitöltötte edzésidejét.

A hétvége a motorozásé volt. Mivel rendelkezett már régebbről hivatásos jogosítvánnyal, így nem volt nehéz dolga felvenni ezt az újabb kategóriát. Eljárt egy színjátszókörbe is, ahol leginkább a sminkelés, az alakváltoztatás érdekelte. Imádta a jelmezeket. Az előadásmódnak csak a fizikai része volt fontos a számára. A különböző emberek mozgását tanulta, utánozta, nem a beszédét fejlesztette.
Ha előadásuk volt, lelkes nézőként figyelte klubtársait a színpadon. Néha elvállalt olyan szerepeket is, ahol egyáltalán nem, vagy csak egy mondatot kellett mondania. Nem feszélyezte a közönség. Egyszerűen csak nem akart feltűnő módon jelen lenni.

Esténként sokat foglalkozott a gondolataival. Tudta, érezte, hogy felkészítik valamire. Bármennyire szerette volna, nem jött rá a dolog nyitjára. Nem bánta nagyon, de valahol legbelül megsejtette, hogy nagy a tét. Túl sok volt a kitérő válasz a kérdéseire, és nagy volt a hallgatás a feladatról. Azonban minden másban bőkezűek voltak vele. Ez volt az egyetlen pont, amitől biztos volt abban, hogy helyes a megérzése. A vágásra szánt malacot szokás felhizlalni. Ettől függetlenül nem voltak félelmei. Döntését, hogy a hatalom szolgálatába áll, nem bánta meg azóta sem. Teljes szívvel készült, sőt, izgalommal várta azt a napot, amikor közlik vele a következő elvégzendő munkát. Nem alakult ki benne semmiféle fanatizmus, sem meggyőződéses elkötelezettség a hatalom iránt, csupán arra volt szüksége, hogy csináljon valamit, ami fontos. Amit fontosnak érezhet. Leginkább azt érezte, végre nem az a senki, akit gyerekkorában félre állítottak, vagy figyelmen kívül hagytak. Lenni akart valaki. Itt ezt megtalálta. Amikor felismerte magában ennek az érzésnek az okát, már tudta, soha többé nem volna képes visszalépni. Beállni a sorba. Ez a felismerés megsokszorozta erejét, tettvágyát. Ettől még nagyobb lendülettel tanulta tovább a tárgyait, választott hóbortjait.

Este, az ágyban elnyújtózva, mindig megtervezte a másnapját. Most azonban nem volt semmi kiindulópontja. Reggel ismét jelentkeznie kell az irodában az őrnagynál. Holnap egész napos buli lenne a színjátszócsoporttal. Sajnos, erről le kell mondania, pedig most az egyszer szívesen lazított volna. „Lehet, hogy nem is a lazítás a vonzó abban a programban?” Ádám elmosolyodott a saját gondolatán. „Persze, hogy nem az a vonzó, hanem a csinos nő a csapatból.” Hosszú fekete haja emlékeztette valakire. Nem csak a haj, a szemüvege is. „Nagyon jól áll neki.” – gondolta Ádám – „Kire is hasonlít? Meg van!” – kúszott elő a múltból egy régi iskolai bál emléke.

Már javában szólt a zene, amikor Ádám László és barátai körülnéztek az iskola félhomályba borult aulájában.
– Jó lesz ez a mai sulibuli – szólt Tibor Péterre kacsintva. – Lesz ilyen jó a Geóbál is, mint a mi bulink? – kérdezte nem kevés piszkálódással a hangjában.
– Hagyd már! – legyintett Ádám, mert nem akarta, hogy a két legjobb barátja megint összevesszen azon, melyik iskola csinálja a legjobb bálokat a városban? Bosszantotta ez az állandó rivalizálás a megyeszékhely két legerősebb iskolája között. Így volt ez a sportban, a szakversenyeken, és sajnos a rendezvényeken is. Ha valamit nem a z Ipari középiskola nyert, akkor biztos, hogy a Geológusok vitték el a pálmát, és fordítva.
– Figyelj Tibi! – kezdte Péter. – Ha sokat szívózol, nem adok meghívót, és nem jöhetsz akkor be a mi bulinkra.
– Együtt leszünk ott is! – zárta le a vitát Ádám. – Na, fiúk! Terepre!
– Várj! – fogta meg Tomi karját Tibi. – Hoztam valamit! – azzal kissé szétnyitotta a kabátját, és megmutatta a barátjának a belső zsebben lapuló kis butykost.
– Jaj már! – nézett a plafonra Ádám. – Nem ettől lesz jó egy bál!
– Vagyunk rá elegen – szólt közbe Peti. – Nem lesz baj.
– Oké! – egyezet bele Ádám. – De csak, ha Tominak is adunk. Ott látom a ruhatár előtt. Menjünk oda hozzá.
A kis társaság elindult, hogy letegye a kabátot, és eltüntesse a tiltott folyadékot is, mielőtt még valaki lebuktatná őket. A ruhatár sötétebb sarkában szépen megosztozott a négy fiú a házi kotyvalékon. Már éppen kifelé tartottak, amikor lánycsapatba botlottak a bejáratnál.
– Eszter! – kiáltott csodálkozva Ádám, amikor felismerte a volt általános iskolai társát az egyik lányban.
– Szia Laci! – mosolygott a lány. – Nem is tudtam, hogy ebbe az iskolába jársz – azzal megfogta Ádám karját, és elhúzta a többiektől.
– Figyelj Laci! – kezdte Eszter. – Meghívásra jöttünk ide a barátnőimmel, de Ildikónak nincs partnere.
– Miért nem jött akkor a barátjával? – csodálkozott Ádám.
– Az a helyzet, hogy barátja sincs neki. Megkérhetlek, hogy foglalkozz vele kicsit? Tudod, tánc, meg egy kis beszélgetés.
– Eszti, nekem már van barátnőm, csak most nincs itt, mert a szülei nem engedték el ide.
– Jó, jó! Nem azt mondtam, hogy udvarolj Ildikónak, csak hogy ne unatkozzon. Érted?
– Rendben! – sóhajtott Ádám. – Mutass be neki. Csak Zsuzsi meg ne tudja!

Úgy táncoltak, mintha mindig is összetartoztak volna. Érzelmes, lassú dal töltötte be az egész aulát. A zene bennük lüktetett tovább.
– Még soha sem táncoltam – szólt Ildikó.
– Nem hiszem el – válaszolta Ádám. – Nagyon jól mozogsz.
– Mert jól vezetsz – suttogta a lány.
– Mi baj? – kérdezte, mert érezte, hogy a lány elhúzódik kissé.
– Csak bepárásodott a szemüvegem. Meg kellene törölnöm.
Kutatni kezdett a zsebeiben.
– Tessék! – nyújtotta – Egy papír zsebkendő megfelel?
– Köszönöm! Igen. Nem fog hiányozni?
– Mindig van nálam pár darab.
– Mindig? Miért?
– Arra gondoltam, nem árt, ha van. Hátha szüksége lesz egyszer egy csinos, szemüveges lánynak papír zsebkendőre.
Ildikó elpirult egy kicsit, és lehajtotta a fejét. Ádám várt. Saját maga is meglepődött a viselkedésén. A táncot abbahagyták. Csak néztek egymásra.
– Leüljünk valahol? – kérdezte Ádám.
– Igen, jó lenne.
Kerestek egy szabad iskolai hosszú padot. Ildikó leült, Ádám pedig mellette átvetett lábakkal lovagló ülésben foglalt helyet. Így látta a lányt is, de az egész termet is. Egy darabig a zenét hallgatták és nézték a táncoló fiatalokat.
– Nem vagyok egy bulizós típus – szólalt meg kis idő után a lány.
– Én sem – mosolygott a fiú.
– Akkor honnan tudsz így táncolni?
– Filmekből tanultam.
– Hazudsz.
– Baj?
– Nem, de most szeretném, ha nem tennéd.
– Jó. Kérdezz, ha kíváncsi vagy valamire.
– Van barátnőd?
– Van.
– És tudja, hogy itt vagy?
– Tudja. Szeretett volna ő is eljönni, de nem lehetett.
– Elmondod neki ezt a …
– Nem tudom. Mit kellene mondanom? Nem történt semmi.
– Táncoltunk.
– Ez igaz.
– Játszol velem? – kérdezte a lány.
– Nem. Jól érzem magam, és igazán jó veled.
– Akkor? – nézett Ádámra a lány.
– Akkor mi?
– Késő van. Mennem kell. Tízre haza kell érnem – hajtotta le a fejét a lány
– Elkísérlek.
– Nem fontos. Közel lakom. Talán ötszáz méter az egész.
– Szeretném. Így illik. Velem töltötted az estét. Ma én vigyázok rád.
– Kedves vagy – mosolyodott el a lány, bár szomorúság csillant a szemében.

Csendben sétáltak a csillagos ég alatt. Szerencsére nem volt nagyon hűvös. Ádám egy hirtelen ötlettől vezérelve, megfogta a lány kezét. Ildikó nem rántotta el az övét, sőt, nagyon is úgy tűnt, ez a két kéz pontosan egymásba simul, mint két régi, kedves ismerős.
– Csak táncolni szeretsz, vagy a zenét is szereted? – kérdezte a lány.
– Igazából éppen táncolni nem szeretek annyira.
– Ezt meg hogy értsem?
– Zenész vagyok, helyesebben csak tanulok.
– Milyen hangszeren?
– Dobon, és mindenféle ütős hangszeren, de egyszer szeretnék zongorázni tanulni. Csak ahhoz nincs elég pénzem.
– Miért? A dobokhoz kevesebb pénz kell?
– Nem, de édesapámnak van egy dobos ismerőse.
– Értem. Elfogadnál engem zongoratanárnak?
– Te tudsz zongorázni?
– Igen. Szóval? Mi a válaszod?
– Ha komolyan gondolod, én örömmel tanulnék tőled.
Közben megérkeztek ahhoz a házhoz, ahol a lány lakott. A lépcsőház előtt megálltak és szembefordultak egymással. Ádám érezte, hogy most mennyire közel kerültek, s azt is tudta, mire vár a lány. Szívesen megtette volna, de valami visszafogta. Nem mert közelebb hajolni.
– A szüleid várnak már biztosan – szólt Ádám.
– Igen. Biztosan. Mikor találkozunk legközelebb?
– Van ismerősöd a Geológusok között?
– Van.
– Az ő báljuk egy hét múlva lesz. Hívasd meg magad. Ott találkozhatnánk.
– Nagyon fogom várni. Ott leszek.
A lány még mindig csillogó szemmel állt a lépcső tetején. Nem akart elindulni az ajtó felé. Ádám határozott mozdulattal hátrébb lépett, és mosolyogva búcsút intett.
– Szia! Akkor egy hét múlva.
– Szia – emelte a kezét intésre a lány, miközben a fiú elindult visszafelé az éjszakában.
Ádám nem mert visszanézni. Érezte a lány tekintetét a hátán, és nem értette, mi történik vele? Mi volt egyáltalán ez az egész? Egy szokványos iskolai bál. Volt már ilyenben része. Egy lány, akivel megismerkedett. Táncoltak. Nem nagy dolog. Ez is ismerős. De ez a lány … A hangja, a tekintete. Azok a csendesen elsuttogott mondatok. És az illata, amit tánc közben érzett. Beleborzongott. Nem szabad többet találkozniuk. De megígérte neki, és ráadásul tetszik is. Most mi legyen? Mi legyen Zsuzsival? Már két éve együtt járnak. Áh! Biztosan a Tibor pálinkája tehet róla. Másként nem történhetett volna vele ilyen. Na jó, ezt a dolgot akkor is rendbe kell tenni valahogyan. De hogyan? Megvan! Péter, és Tibor a megoldás. Majd kioktatja őket, mit is mondjanak Ildikónak a bálon.

Ádám László a történet folytatását már félálomban gondolta tovább úgy, ahogyan azt a barátai később elmesélték neki.

Sorra érkeztek a fiatalok a bejáraton keresztül a bálra. A megnyitó már egy félórája elhangzott, de még mindig csak jöttek a meghívott lányok, fiúk. Jó volt a hangulat, és a tornateremből messzire szólt a zene. A folyosókon mosolygó párok hangoskodtak.
Ildikó még mindig a bejárat közelében tartózkodott. Látszott rajta, hogy vár valakit. Tibor hiába mondta neki, hogy Ádám nem fog eljönni, nem hitt neki. Ekkor Péter lépett oda Ildikóhoz.
– Hidd el, nem lesz itt. Tudom – mondta a lánynak.
– De megígérte! – szomorodott el a lány.
– Mi ismerjük ám jól a srácot. – szólt közbe Tibor is.
– Jönni fog – makacskodott a lány. – Zongoraleckéket is venni akar tőlem.
– Nem szabad hinni Lacinak – szólt Péter. – Nagy nőcsábász ám a fiú.
– És iszik is – vetette oda Tibor.
– Nem érdekel – görbült sírósra Ildi szája. – Nem számít, csak jöjjön, a kedves mosolyával, a hangjával. Táncoljon velem, nevessen, és …
Nem tudta folytatni. Érezte, hogy itt valami nem stimmel, de nem tudta mi az. Elszaladt a mosdó irányába. A két barát egymásra nézett, és megcsóválták a fejüket.
– Te, Tibi – szólt halkan Péter.
– Mi van?
– Áh! Semmi! Terepre!

Ádám László őrmester reggel frissen, kipihenten ébredt fel, azonban enyhe szomorúságot érzett belül. Nem értette az okát. Megpróbálta felidézni, miről álmodhatott az éjjel, de nem lett okosabb. Öltözködés közben a szobában lévő összes tárgyat szemügyre vette. Mintha most látná őket először, vagy talán utoljára?