Az éj sötét leplet terített a környező tájra. A dombon és környékén csend uralkodott. Ijesztő, síri csend. Az égen millió fényes csillag ragyogott, körülölelve a nagy, kerek teliholdat. A csendet csak a fagyos szellő néha-néha felzúgó hangja törte meg. A domb tetején egy vár állt valamikor. Most már csak ledőlt tornyai és elhagyatott falmaradványai emlékeztettek az egykori épület eseményeire. A falakon szakadt rongyok voltak, néhol dárdák és nyilak feküdtek, de volt jó pár nagyobb dolog is… A váron kívül és belül is rég halott emberek csontjai hevertek szanaszét. Koponyák… fogak… bordák…
A csontvázakon félig lebomlott középkori ruházat volt. Rég letűnt korok emlékképei sejlettek fel a sötétben. Elfeledve a sok szörnyűség, a sok kín mit elszenvedtek egykoron… a régi kővár romokon…
A leomlott építmény csak úgy ontja, löki magából a rengeteg emléket, az emlékeket, miket csendben őriz az idők végezetéig. Tetemek, fegyverek, ruhák és rég a falakra száradt szennyes vér árulkodott csak némán. S a leomlott vár alatt, a süket falak ordítottak.
Egy fiú hangja harsant. Kiabált, könyörgött az életéért. De senki nem törődött vele. Emlékét örökké őrzik téglabörtöne süket… néma falai.
Az emberek rég elfeledték az egykori virágzó kastélyt. Egy lélek sem járt erre már sok-sok esztendeje. Egy nagy sötét folt, mely előtt néhány csont hevert, újabb látomást keltett az éj sötétjében.
Egy viadal kellős közepén, az egykori vár védői utolsó leheletüket is felajánlották a harcban. Az egyik védő a falhoz hátrált, szablyáját forgató ellensége elől. Kardjával elgyengülve védte magát, de tudta, hogy innen nincs menekvés. A következő pillanatban kezéből kiverték a kardot s ő védtelenül kapta be a gyilkos szúrást a hasába. Még volt benne élet… Az idő lelassulni látszott, s körbenézve látta, ahogy bajtársai, barátai elesnek a harcban. Ellenfele lassan megforgatta benne a fegyvert, s ő egy utolsó könnycseppel a szemében végleg leroskadt a fal tövébe.
A sűrű sötétben baljós árnyak úsztak el a fák között. Halk suttogást is hallani lehetett. Az ottragadottak nyugtalan lelkei voltak. Sohasem szunnyadtak, sohasem nyughattak. S a vár hirtelen életre kelt. Nagy zene, tivornya, táncos nők és férfiak, nagy vacsorák, udvari bolond, fűurak, várkisasszony…
Nem. Mindez csak emlék. Emlékek, mik sosem lesznek már a valóság. Emlékek, melyeket rég elnyelt a sötét, síri világ…
1 hozzászólás
Szia Jake!
Jó, hogy tettél egy kis eseményt az írásodba(csatajelenet). Így érdekesebb és érhetőbb lett a leírás is.
Ismét egy borongós(sötét) írást hoztál, ami régi korok hangulatát idézi, de lehetne akár fantasy írás is. Jól megírtad, csupán az első leírásos részben rengeteg a "volt". Próbáld meg helyettesíteni valamivel.
Üdv
((Zoli