Egyedül volt. Nagyon.
A fiú csak nézte Őt. Ugyanaz az arc. Ugyanazok a szemek. A mozdulatok. Minden maradt a régi. De most minden olyan távoli.
A fiú beszél Vele. Talán azt se tudja miről. Nem figyel. Gondolatai másfelé járnak. Az első találkozáson, az első szavakon, az első csókon, az első… Ő volt az első. Mindenben. Nézi azt az arcot: hányszor puszilta? Nézi azokat a lábakat: hányszor simogatta? Csak Őt nézi. Mert csak Ő van. Ami előtte volt, az benne olvadt eggyé, ami utána van, az belőle fakad.
A fiú mosolyog. Pedig belül tombol. Ordítani szeretne. Megmondani Neki, hogy szereti még, hogy nem bírja ki nélküle, hogy folytassák. Volt idő, amikor megtehette volna. Akkor gyenge volt. Még egyszer nem lesz az.
A fiú tudja: gyengeség lenne magához láncolni a lányt. Ő sokkal jobbat érdemel. Nehéz lesz. Mert még szereti. Annyira szereti, hogy most elengedi. Jobb ez így. Jön másik. Talán jön. Azonban most ez nem vigasztalja. Ő csak ordít: Szeretlek!
De kívül csak mosolyog. Boldogan, csillogó szemekkel, önfeledten. Átkozott színjáték. Átkozott fiú.
Egyedül vagyok. Nagyon.
16 hozzászólás
Szörnyű a szakítás, főleg úgy, ha a másikat szeretjük még. Rövid írásodban jól ábrázoltad ezt az érzést.
Tyű, de kemény! Egészen más hangú, mint a diákcsínyes írásaid, de nagyon tetszik. Úgy látom, a mély érzések világában is eligazodsz. (Különben évekkel ezelőtt én is írtam valami hasonlót. Ha érdekel, “Egy ellesett pillanat” címen megtalálod.)
Vígasztalódj, Arnodre! Bár tudom, mondani könnyű…
Köszönöm szépen nektek!
Hát igen, Gunoda! Sajna mondani könnyebb… 🙁 Na de jön még kutyára kamion, rám meg szebb idők… 🙂
“Annyira szereti, hogy most elengedi”
ez a mondat, ez az egyetlen mondat leírja a szerelmet… hogy mit jelent… mert ez az igazság, erről szól, hogy ha valaki igazán szerelmes, akkor megteszi azt, ami lehet, hogy önmagának fáj, de a másik így szeretné.
Bámulatosan jó írás…
köszi szépen a szavaidat, Liz! 🙂
én azért remélem, hogy a szerelem nem csak erről a mondatról és az elengedésről szól… sőt! nem csak remélem… tudom! 😉
még egyszer köszi!
jóvannano, hát elragadtak az érzelmek 🙂 Persze, hogy nem csak erről 🙂 dehát hihetetlen jót írtál!
naaa jóó! elnézem… 😀
Én is elolvastam.
Ismerős.
Jó lett, ha nehéz hetek eredménye is.
Jobb idők…hajajj de lesznek még.
szeretettel:Anna
🙂
úgy legyen, Anna! köszi szépen! 🙂
Szeretem a rövid írásokat, hmm, mert sokkal jobban visszaadják nekem azt, hogy milyen érzést akar(sz) közvetíteni. Ezt értettem 🙂 vagy 🙁 tehát tetszett.
De nem sajnálkozunk, fel a fejjel.
Hanga
Köszi Hanga! 🙂 egyébként egyetértek azokkal, amiket leírtál…
és már nem sajnálkozunk… 🙂
üdv
Szia!
Nagyon jó az írásod!
Az "első elvesztése" nagyon fájdalmas…és nincs rá garancia, hogy a második majd kevésbé fáj… de az első, az mégis csak az első…
(Azt mondom Neked, sohase gondold azt, hogy valaki Nálad jobbat érdemel…akkor nem szereted igazán…ha szereted, számára Te vagy a legjobb…
különben ez csak egy kifogás… …ez persze az én véleményem, lehet, hogy másképp van..)
Üdv: Gyömbér
Szia Gyömbér!
Köszi, amiket írtál. A zárójeles résszel azt hiszem nem mindenben értek egyet, de az szintén csak az én véleményem és lehet, hogy másképp van… 🙂
Mindannyiunk érzéséről írtál. Aki képes szeretni, az már érezte az általad leírtakat. Tetszett!
Kedves Tímea!
Köszönöm szépen, és örülök, hogy tetszett! 🙂
Arnodre,
erre szoktam én mondani, hogy az élet egy marha nagy színház………szerepet játszunk boldognak tüntetjük fel magunkat, mikor inkább ordítanánk.Ha nem így tennénk akkor soha, senkit nem tudnánk elengedni, vagy épp magunkhoz láncolni.
előre nézz……….lehet, hogy eddig nem vetted észre csak az ELSŐT.
jön a második………
john