Szándék
Felőrlődtem.
Nem bírom tovább.
Nem bírom nézni, hogyan válsz semmivé, hogy válsz lassan idegenné.
Mert aki lettél, az már nem Te vagy. Hiába keresem lehunyt pilláid mögött a mosolyt, a cinkost, a kedvest, az elismerőt. Ha kinyitod a szemed és rám nézel, – nem tudom, hogy engem látsz-e.
Simogatom a kezed, nézem a jól ismert ereket, körmöd ívelését. Nem tudom, hogy ujjaid mozgása viszonozza-e a simogatást, vagy az csak az izmok erőtlen rándulása-e.
A múltban keresek erőt. Próbálom felidézni a vitákat esti andalgásaink alatt. Keresem karod súlyát a vállamon. Pihe-puha érintésed végigsiklott az arcomon. Nincs nyoma. Akkor súlya volt, mára könnyűvé vált. Mint a tested.
Szinte ránctalan a párna. Súlytalanná váltál, elillanni készülsz.
Mi tart még itt? Sejtem, gyötör a félelem: mi lesz odaát.
Régen volt, hogy kértél: engedjelek majd el.
Kapaszkodtam eddig beléd, a szeretetedbe, a hiányodba.
Azt hittem, a szeretet itt tud tartani.
Már tudom, hogy nem.
Egy feladat maradt. Arra talán még lesz erőm.
Az altató szükségtelen, és erős. Hamar szétolvad a nyelveden.
Bocsáss meg, kérlek.
Felőrlődtem.
Nem bírom nézni elmúlásodat.
4 hozzászólás
Kedves Matyi!
Nagyon megrázó sorok művészi tálalásban. Többször is elolvastam.
Szeretettel: Rozália
Ez megrendítő, mellbevágó, és – egyetértek Rozáliával – csodásan megkomponált alkotás.
Szia!
A végére rendesen nyitva hagytad a történetet. Nekem legalábbis úgy tűnik, kétféle lehetőség adódik a folytatásra. Az egymásra épített mondataid alapján mindkettő elképzelhető. Sehol nem adsz támpontot arra, hogy melyik felé billenjen a mérleg? Mi fog történni ezután? Gondosan szerkesztetted és nagyon érezhető a belefásult hangulat. A minden mindegy érzés. Jó volt olvasni tőled egy újabb félpercest.
Üdv.
Kedves matyi!
Nagyon szép történet… engem megfogtál! 🙂
Üdvi!