Szeleburdi gondolat

Itt ülök a kőfalon, mint korábban is már annyiszor munka után, és csak nézem a várost. Az ég szikrázóan kék – ilyennek kellene lennie mindig, nem pedig a repülők kondenzcsíkjaitól fehérlőnek –, a levegő pedig, hála nekem, jóval tisztább, mint korábban. Persze tudom, hogy hiába dolgozok annyit, ez se fog soká tartani – az emberek mintha készakarva tennék tönkre a munkámat. Mindenhol autók, buszok, szemét és kosz, a forró nyári napokon sehol egy árnyékos folt. Mindehhez pedig ideges, rohanó emberek, akik a kezükben tartott kütyükkel vigasztalják magukat azon röpke idő alatt, amit kénytelenek kint tölteni, hogy aztán otthon újabb kütyük segítségével meneküljenek el a hétköznapok elől. Elkeseredésemben mélyet sóhajtok, mire meglebben az egyik tabáni orgona, a lehulló szirmok pedig táncot járnak a levegőben. Egy kisgyerek kacagva szalad be a bokor alá, boldogan táncol, és pici, dundi kezével a lila virágok után kap.
A mozdulat engem is jókedvre derít, mély levegőt veszek, és nagyot fújok a bokorra, hogy még több kis virág sodródjon le, hadd örüljön a csöppség. Közben odaér egy idősebb férfi, gondolom, a nagyapja lehet, és mosolyogva figyeli a kislány mókázását. Hát igen, az ilyen pillanatok azért kárpótolnak valamelyest – mégis szomorú vagyok. Hogyan kellene megértetnem az emberekkel, hogy nem jó, ahogyan élnek? Hirtelen megüti a fülemet a kislány csilingelő hangja:
– Szeretnék még virágokat, nagyapa!
– Most nem fúj a szél, kicsim, látod, így a virágok a helyükön maradnak. De nézd csak az eget! Látod, milyen szikrázóan kék? Odafent kisöpörtek, így mondták régen, falun.
Na végre, valaki értékeli a munkámat, ez is ritka manapság! A kislány szeme elnyílik a csodálkozástól, már nem érdeklik a virágok, csak a nagyapjára figyel.
– Kisöpörtek? De ki söpört ki?
– A szél söpört ki, elvitte a felhőket, felfrissítette a levegőt. Persze nem mindig jó, ha fúj, emlékszel télen arra a hóviharra, amikor nem jöhettünk ki játszani?
A kislány bólint, én pedig morcosan nézek. Megérdemeltétek, gondolom magamban, jót is tett a városnak, hogy egy napig nem szennyeztétek a járműveitekkel! Sajnos csak addig tartott, én pedig borzasztóan kimerültem, mire körbefújtam azt a rengeteg havat, egy hétig moccanni se tudtam utána. Most is ráférne a városra valami hasonló, de a fákat nem szeretném tördelni, így sincs már valami sok belőlük. Az esőfelhők persze partnerek lennének – mindig azok, túlságosan is, hívni se kell őket nyáron, maguktól megjelennek. Ők persze azzal védekeznek, hogy erről is az emberek tehetnek – valami sűrűségkülönbség az oka, a felmelegedett felszín magasabb hőmérsékletű a környezetéhez képest. Én nem nagyon értek a tudományos dolgokhoz, úgyhogy a napi penzum elvégzésén kívül fogalmam sincs, mi mást tehetnék még. De most ez a szó, a kisöprés bogarat tett a fülembe – óvatosan a nagypapa fülébe susogok, felfrissítem a gondolatait, régi meséket juttatva ezzel az eszébe.
Élénk beszélgetésbe bonyolódva ballagnak el a kislánnyal, én pedig a sikeren felbuzdulva körbejárom a várost, és friss ötleteket fújok az emberek fejébe. Hatásomra már többen is elgondolkoztak, letették az autójukat, és villamossal mentek dolgozni, éljen! Beröppenek egy mérnöki irodába is, és szétfújom a régi jegyzeteket – szerepelt ott egy környezetbarát projekt, de félre lett téve, most úgy intézem, hogy az kerüljön legfelülre, hátha valaki belenéz! Utána elszáguldok a közeli parkba – a gyerekek megörülnek nekem, hiszen lehet sárkányt eregetni, s amíg ők játszanak, a felnőttek poros agyába is új levegőt lehelek. Milyen jó itt az árnyékban, több fát kéne ültetni, ezt sugallom nekik, és egy csoportnyi anyuka tényleg ötletelni kezd. Roppant elégedett vagyok magammal! Ez ugyan túlóra, amit aligha fognak kifizetni, de talán most az emberek és én együtt elérünk valamit, és teremtünk egy olyan világot, ahol nekik is jobb lenne élni. Azt hiszem, holnap is túlórázok egy kicsit…

*

Vége