Szent Szerafim zuhanása

Valahogy vonzódom az ortodoxiához: mindig is elbűvölt a görög-keleti templomok aranytól ragyogó ikonosztáza, s a fára festett szentek komoly, lélekbe mélyedő, sötét szeme. A tükörből ugyanez a pillantás néz vissza rám: dédnagymamám öröksége, aki igazi, ájtatos, ikoncsókolgató szerb asszony volt. Cselédlányként került fel Budapestre, a húszas években.
Talán tényleg az ő génjeinek köszönhetem fogékonyságomat a tömjén átható illata, a lüktetően mély színek, az ikonokhoz közelítő hívek meghatóan gyermeki arca iránt, amely szinte mellbe vágott, amint betettem a lábam a nagyváradi Holdas Templomba. A középkor maga, az emberi ésszel felfoghatatlan misztériumok, a torokszorító Isten-közelség ólomsúlya nehezedett rám. Megsemmisített és felemelt; sírva és nevetve reszkettem a szentek tekintetének komor kereszttüzében; vérembe hatolt a régi misztikusok acélmarkú eksztázisa.
De nem is erről akartam írni, hanem a pesti Dunakorzó közelében csendesen megbúvó, homállyal telt, kis ortodox templomról. Bár általában zárva tartják, nekem háromszor is sikerült bejutnom.
Első alkalommal a pünkösdi szertartásra bóklásztam be, teljesen véletlenül. Odabenn, a szürke boltívek alatt sok-sok nyúlánk gyertya fénye borzongott, lágyan simogatva a fiatal pópa szakállas arcát, súlyos, aranyló öltözékét, a szentek fára festett, finom kezeit és az ikonosztáz merész, barokk kacskaringóit. És az az ének! Az angyalok dalolhatnak így, ha épp jó kedvük van. Zaklatottan érkeztem, kisimultan távoztam, megfogadva, hogy ide még visszatérek.
A következő húsvét táján meg is történt: vékonyka gyertyát gyújtottam a rég halott Dédike emlékére, életem párjának pedig ortodox egyházzenei albumot vettem ajándékba, hogy ő is hallhassa az angyalok énekét.
Harmadszor „jobb híján” tértem be az ismerős templomba. Eredetileg buddhista szent tárgyak vándorkiállítását akartam megnézni, ám a múzeum előtt kígyózó hosszú, tömött sorok meggyőztek arról, hogy inkább sétálni szeretnék egyet a Duna-parton. A templomot véletlenül nyitva találtam, így hát betértem. Senki sem volt odabenn, leszámítva egy asszonyt, aki a kegytárgyakat kínáló pult mögött üldögélt álmatagon.
Szórakozottan sétáltam végig a gyertyafüsttől megfeketült képek között, meg-megállva, kissé unottan bámészkodva. Lassan menni készültem: nem gondoltam, hogy tartogathat még nekem bármi újat ez a hely.
Hát, tartogatott!
Épp az ólomüveg-ablak trombitáló angyalának felizzó színeiben gyönyörködtem, amikor félelmetes robaj vetett véget az álmoskás délutáni békességnek. Nem messze tőlem egy nagy, súlyos fémikon elvált a faltól, keresztülbucskázott a homokkal telt gyertyatartó ládika szélén, és csörömpölve ért földet, üvegszilánk-záport zúdítva a márványpadlóra.
Másfél méterre sem lehetett a helytől, ahol épp nézelődtem.
Dermedten álltam: egyetlen hang sem jött ki a torkomon.
A közeli oszlop mögül rémült arc bukkant elő: a kegytárgyárus asszonyé. Elszörnyedt pillantást vetett a szentkép roncsaira, aztán rám, és gyorsan keresztet vetett.
Elöntött a hideg verejték: ha egy kicsit közelebb állok, vagy egy perccel előbb érek oda, már nem élnék, esetleg összezúzva várnám a mentőket. Lelki szemem előtt bulvárlapok vastag szalagcímei jelentek meg: „Rejtélyes halál a szentélyben!” „Ikon végzett a fiatal nővel!” „Ki a felelős a bizarr balesetért?”
A második gondolatom viszont az már volt, mi lesz, ha azt gondolják, én rántottam le a falról a képet?! Ettől legalább annyira megrémültem, mint az elsőtől. Bele sem mertem gondolni, hány havi fizetésembe kerülhet egy ilyen kép…
Az asszony nem törődött többet velem: zokogva hajolt az ikon fölé, megcsókolta a mutatóujját, és a szent arcára nyomta. Aztán felpattant, és átrohant a paplakba, hogy segítséget hozzon.
Én csak álltam: még mindig nem tudtam mozdulni.
– Hozzányúlt valaki, azért esett le? – hallottam egy férfihangot a hátam mögül.
– Nem, magától. – felelte az asszony szipogva.
Már ketten hajoltak a megtépázott kép fölé: ő és egy fiatalember. Harmadiknak pedig jómagam:
– Segíthetek?
– Hát… – mutatott végig bizonytalanul az asszony az éles szilánkokkal borított padlón. – …talán összeszedni ezeket.
Szó nélkül guggoltam le, és nyúltam az üvegcserepek után. A férfi és a nő az ikon sérüléseit mustrálta, aztán az asszony rám pillantott:
– Azért nagy szerencséje volt… Ha kicsit közelebb áll…
– Akkor most kiskanállal szedegetnének össze. – feleltem szárazon. – De odafenn vigyáztak rám.
– Igen, az angyala!
– Vagy a Dédi. Ő volt ortodox a családban.
A fal mellé halmoztam az éles törmeléket, s a többiek ezalatt gyengéd kézzel lefejtették a törött keretet, és a fémburkolatot. Rózsafüzért markoló, bánatos arcú szent képe tűnt elő.
„Szent Szerafim.” – olvastam a feliratot.
Legalább most megtudtam, kinek kell hálát adnom, hogy nem vágott agyon…
A nagyobb szilánkok lassan elfogytak: a többit majd a seprű megoldja. Mosolyogva búcsúztam, és lopva megsimogattam a kegytárgyas asztalra fektetett Szent Szerafim búbánatos arcát.
– Ne szomorkodj, öreg! Ezt megúsztuk. – súgtam oda neki, és kiléptem az utcára.
Odakinn körülölelt a Korzó megszokott, nemzetközi nyüzsgése, és hirtelen azt éreztem, le kell ülnöm; gyomromban fájdalmas gombócot cipeltem, és szánalmasan remegett a lábam.