Szerelem örökké

A forró betonon ülök. Combom alsó része szinte perzsel, ahogy a mezítelen bőr a járdaszegélyhez ér. Az erős napfénytől hunyorogva lapozgatom botanikakönyvemet. Holnap vizsgázom paleobotanikából. Bár nem tartozik a kedvenc tárgyaim közé, Hugh professzor lelkes előadása, kiemelkedő szakmai ismerete megkedveltette velem az ősi növényeket. Tulajdonképpen én is szívesen kutatnék kihalt élőlények után, de a nagyvárosi rengetegben erre vajmi kevés esély mutatkozik. Verebek csiripelnek a platánfa (Platanus occidentalis) dús lombja között. Méghozzá nem is akármilyen verebek, hanem Passer montanusok, azaz mezei verebek. Hugh professzor ugyan azt mondaná, hogy téved kedvesem, ez nem mezei veréb, hanem Passer domesticus, vagyis házi veréb. Általában fejet hajtok hatalmas tudása előtt, ki ne ismerné a természetet, ha nem ő, de ebben az esetben azt hiszem, téved. Bár alaktársak, tehát nagyon könnyen összetéveszthetők, a montanus szemmel láthatóan kisebb, karcsúbb a domesticusnál, mégis úgy gondolom, csak nem jelenik meg éppen az orrom előtt holmi házi veréb. Mezei verébnek lenni ugyanis rangot jelent. A természet szabad szülötteként, ősi formájában száll ágról ágra, fészkel odvakba, a háziasítás során kialakult elkorcsosulás legkisebb jele nélkül. Tudom, az ember csak jót akart azzal, hogy maga köré szelídítette vadon élő sorstársait, hiszen ettől kezdve eggyé váltak a létezésben. De vajon a sötét pajtába kényszerített állatok nem veszítették-e el eredeti méltóságukat? Ha összehasonlítjuk a vaddisznó (Sus scrofa) tömör, világot rengetni kész alakját a házi sertés (Sus scrofa domestica) fetrengéstől elpuhult testével, óriási a különbség. Életem során nem egyszer jártam már sertéstartó telepen, de mindig elborzasztott, amit ott tapasztaltam. A katedrális órája éppen tízet üt. Szeretem apró, sejtelmes kondulását, amit egy harangjáték követ az Érik a szőlő című népdal dallamára. Én is dúdolom az éneket, a csengettyűk és a hangszálaim által gerjesztett rezgések az éterben egyesülnek. A zene egyből jobb kedve derít, bár kezdek egyre türelmetlenebbé válni. Hugh professzornak egyáltalán nem szokása késni, márpedig fél tízre beszéltük meg a találkozót. Bizonyos kérdéseim támadtak a Hexagonocaulon tanulmányozása közben, és a professzor megígérte, hogy megválaszolja azokat. Nem ez az első eset, amikor a segítségemre siet, bár eddig kizárólag az irodájában került rá sor. Az egyetemen azonban nyugodt beszélgetésre sosem nyílt alkalmunk, mert vagy az egyik kollégája nyitott be, vagy valamelyik diáktársamnak támadt halaszthatatlan elintéznivalója. Szerencsére a professzor is ugyanúgy rajong a természetért, akárcsak én, ezért úgy döntöttünk, egy árnyas parkban vitatjuk meg a májmohák nemzetségének tulajdonságait. Izgatottan készültem rá, papírra vetettem gondolataimat, hogy majd ne akkor kelljen keresgélnem a szavakat, amikor a professzor kérdő tekintetét rám szegezi. Azok a mindent elsöprő pillantások! Kevés olyan ember akad, akire ne lenne hatással. Magam sem szabadulhatok a ragyogó barna szemek igézéséből, de nem is akarok. Végre megpillantom csöppet sem szokványos alakját, amint kihajtott nyakú nyári ingében keresztülvág a téren, kezében az elmaradhatatlan aktatáska, tele izgalmas tudományos értekezésekkel, melyeket ő maga szerzett. Izmos, sötétbarnára sült karjáról, bármennyire is küzdök ellene, a mogyoróvaj jut eszembe. Szinte kedvem támad beleharapni, de aztán erőt veszek magamon, mégsem indíthatok testi támadást a tanárom ellen. A lélektani hadviselés teljesen más, az igazi szellemi kihívást jelent mindkét fél számára, vagyis valódi mentális megmérettetés.

A mogyoróvaj hasonlat nem véletlen, tavaly ugyanis két szemesztert a Harvard University- n töltöttem, természetesen a Massachusetts állambeli Cambridge-ben, ahol majdnem minden reggelire mogyoróvajas palacsintát fogyasztottunk lengyel szobatársammal. Ksenia számára szintén különleges csemegének bizonyult a földimogyoróból (Arachis hypogaea) készült puhán omló krém, ezért az első időszakban nem győztünk betelni vele. Később aztán egy kicsit megcsömörlöttem ugyan, jóllehet több változatát is kipróbáltam, mégis ragaszkodtam közös szertartásunkhoz. Többnyire Ksenia ébredt elsőként, majd néhány légző gyakorlat után hozzálátott a palacsintasütéshez. Igazi amerikai palacsintát készített, vastagabbat, kisebbet és laktatóbbat az Európában megszokottnál. Saját hazájában ő sem találkozott az amerikaiak kedvenc reggelijével, de Joe, egy rendkívül szimpatikus srác megtanította rá, milyen az eredeti amerikai palacsinta. Ksenia és Joe között rövid szerelmi kapcsolat is létrejött, de a kulturális különbségek erősebbnek bizonyultak. Joe, aki az Iowa állambeli Davenport városban született, és az egyetem előtt ott is végezte tanulmányait, nehezen tudta elviselni az „európai attitűdöket”, ahogy Ksenia viselkedését jellemezte. Úgy gondolom, szerelmük bukásában a hiányos kommunikáció is közrejátszhatott, mert az esetek többségében magam is alig értettem Joe nyelvjárását, amikor pedig a kedvünkért a hivatalos és az irodalmi nyelv keverékére váltott, nyelvi nehézségeink csak nőttek. Ksenia angoltudása amúgy sem állt a csúcson, csodálkoztam is, hogyan kaphatott így ösztöndíjat, mire azt válaszolta:
– A matematika nyelve mindenhol egyetemes.
Hát jómagam az irodalmi fakultáson bizony nem boldogultam volna, ha csak annyira beszélem a nyelvet, mint Ksenia, de a matematika más lehet. Bár ő maga nem beszélt róla, a többiektől megtudtam, hogy már középiskolás korában matematikai lapokban publikált Lengyelországban, tanulmányi versenyen elért első helyezésének eredményeként pedig felvételi nélkül bejutott az Uniwersytet Warszawski-ra, vagyis a Varsói Egyetemre.

Tehát amíg Ksenia a palacsintát sütötte, én erőt gyűjtöttem a felkeléshez. Bagoly típusú lévén ez egyáltalán nem ment könnyen, az olvasással vagy bulizással átvirrasztott éjszakák után különösen nem. Többször is nekiduráltam magam, kiadtam a vezényszót, hogy „most”, de ágy meleg paplanom csábításának nem tudtam ellenállni. Mikorra kikerültem álmaim langyos ködéből, a palacsinták frissen és jó illatúan sorakoztak az asztalon kollégiumi szobánk nappalinak elkerített részében. Már csak arra volt gondom, hogy a hűtőszekrényből kiválasszam az aznapi mogyoróvajat. Hogy elkerüljük az egyhangúságot, juharszirupos, tejcsokis, étcsokis, vagy fahéjas-mogyorós ízesítésűeket váltogattunk egymással. Reggeli közben angoltudásunk csiszolása érdekében könyvtárból kölcsönzött napilapokat olvastunk. Mivel a korai órákban a könyvtár zárva tartott, és nem is vettük a fáradtságot, hogy mindennap eljussunk oda, gyakran a két héttel ezelőtti híreket böngésztük. Joe persze ezért is kinevetett minket, mivel úgy tartotta, az internet korában teljesen elavult dolog papír alapú sajtóval foglalkozni, a netről ugyanis azonnal megszerezhetjük a legfrissebb információkat. Kseniával elismertük igazát, és rendszeresen szörföztünk is a neten, az otthoniakkal is így tartottuk a kapcsolatot, de továbbra is olvastuk az újságokat. Nagyon kedveltem az irodalmi lapokat, pontosabban megpróbáltam kedvelni, már csak sértett büszkeségből is, hiszen aki a modern angol irodalom fakultásra jár, annak kutya kötelessége szabadidejében is kortárs alkotókkal foglalkoznia, ám a szövegek néha rettentően bonyolultnak látszottak. Olyan szókapcsolatokkal, mondatszerkezetekkel találkoztam, amik tizenkét évi angoltanulás után is meghátrálásra késztettek. Pedig nagyon élveztem az amerikai irodalmat. Hatalmas váltásnak bizonyult eddigi tanulmányaimhoz képest, de a közhely, miszerint a megfelelő időben a megfelelő helyen kell lennünk, és akkor szerencsével járunk, nálam is beigazolódott. Második évemet végeztem egy hazai egyetem biológia szakán, amikor találkoztam a Harvard University felhívásával, miszerint magyarországi egyetemi hallgatók számára ösztöndíjat kínálnak a modern amerikai irodalom tanszéken. Az esélytelenek nyugalmával töltöttem ki a több órán keresztül, szigorú szabályok szerint zajló írásbeli tesztemet, azzal a tudattal, hogy legalább megpróbáltam. Amikor postafiókomban megláttam az emailt, szinte biztosra vettem az elutasítást. Még arra gondoltam, milyen rendes tőlük, hogy a negatív eredményről is értesítenek. Annál katartikusabb erővel hatott rám, amikor láttam, hogy a két ösztöndíjat nyert hallgatók egyike én vagyok.

Arra eszmélek, hogy a beton elviselhetetlenül éget. Nem bírom tovább, felpattanok, és a professzor elé sietek.