Szeretetből elégséges

Jaj, de jó újra fényt látni! Nem baj, ha még vakít egy kicsit, tudom, hogy hamar megszokja a szemem, és akkor nagyszerű érzés lesz mindent szemügyre venni. Túl sokáig voltam sötétségre kárhoztatva… Nocsak, ezt a szobát átrendezték. Hová lett az a kényelmes, kissé kopott huzatú, kinyitható rekamié? Ezen szokott üldögélni a kis család az ünnepi vacsora elköltése után, amikor a gyerekek az ajándékba kapott játékaikat bontogatják. Ez a kis heverő elég szűkös lehet annyi embernek. Hát az a súlyos íróasztal, ami a sarokban állt? Meg az a szép tájkép a szemközti falról? Túl sok itt a változás… Csak nem kicserélődtek a lakók? Na, elég a nézelődésből, inkább a hangokra figyelek, hátha azokból kiderül valami…

– Ferde az egész fa – jelentette ki duzzogva a nő.
– Örülj neki, hogy egyáltalán idejöttem, és megcsináltam neked! – vágott vissza a férfi.
– Nem nekem, hanem a gyerekeidnek! Ennyit talán megérdemelnek az apjuktól!
Az asszony dühösen hátrafordult a színes díszeket tartalmazó karton dobozért.
– Hát abban biztos lehetsz, hogy csakis miattuk vagyok itt! – folytatta a férfi.
– Én pedig csakis miattuk tűrlek meg a házamban! – A nő szép vonásait eltorzította a gyűlölet.
– A te házadban? Igazán? – emelte fel a férfi a hangját, miközben idegesen akasztgatta fel a fára az aranyló papírba csomagolt szaloncukrokat. – De csak, amíg a bíróság nekem nem ítéli a felét! Addig is ragaszkodom ahhoz, hogy minden hétvégén láthassam a fiaimat!
– A kezed járjon, ne a szád! – förmedt rá az asszony, majd epésen megjegyezte: – Ha annyira szeretnéd a srácokat, nem hagytál volna itt bennünket.
– Őket szeretem, de téged már nem bírtalak elviselni – sziszegte a férfi a fogai közül. – Folyton szekáltál, és lám, még most sem hagysz nyugtot nekem!
– Talán azt vártad, hogy tárt karokkal várlak esténként, amikor részegen megjössz a kocsmából? – kontrázott a nő kivörösödve.
– Csak fizetésnapokon ittam, akkor sem rúgtam be – mentegetődzött a férfi. – Nekem is járt ennyi kikapcsolódás. Bezzeg te eljárogathattál a barátnőiddel tornára meg fodrászhoz, meg még ki tudja, hová.
– Azzal gyanúsítasz, hogy megcsaltalak? – Az asszony széles terpeszben a férfi elé állt, és harciasan csípőre tette a kezét.
– Miért, talán nem? – Ekkor már a férfi is kiabált. – A gyerekeket megetethetted azzal, hogy az én hibámból kellett elválnunk, de én egy percig sem hittem el, hogy…

Úristen! Mi folyik itt? Hol van a tavalyi kedves, vidáman nevetgélő-tréfálkozó család? Na, úgy tűnik, itt nem csak a bútorokat cserélték ki, hanem a tulajdonosaikat is, legalábbis a lelküket… Biztos, hogy én itt akarok maradni ezek között? Nicsak, valaki kinyitotta az ajtót! Ez a szőke üstök ismerős, csak mintha kicsit magasabban lenne, mint egy évvel ezelőtt.

– Anyu? Apu? – A hatéves forma kisfiú tétován a szüleire nézett. Búzavirág kék szemében máris könnyek jelentek meg, maga volt a megtestesült kétségbeesés. – Ne bántsátok egymást, kérlek szépen!
Ekkor megjelent egy világos barna hajú, valamivel nagyobb gyerek. Oltalmazón átkarolta az öccse vállát, és előbb az anyjára, majd az apjára emelte nagy, barna szemét, amely tele volt szemrehányással.
– A szeretet ünnepe van, ti mondtátok! Hát így ünneplitek? És így akartatok nekünk meglepetést szerezni? Mondhatom, remekül sikerült!
Azzal kivezette elpityeredő öccsét a szobából, magukra hagyva a felnőtteket, hogy kedvükre veszekedhessenek.

Szegény kölykök… De jó is lenne, ha segíteni tudnék nekik! Megyek, legalább megvigasztalom őket pár kedves szóval. Ezt nem értem… mi történt? Moccanni sem tudok. Hé, utánuk akarok menni! Ki akadályoz meg benne? Te jó ég, magasba emelkedtem, de… nem én repülök, hiszen a szárnyaim nem mozognak! Engedjenek el, segíteni akarok a srácoknak! Szükségük van rám, nem hallják? Istenem, ezek… egyszerűen karóba húztak! Nem tudok elrepülni innen… ráadásul tériszonyom van. Amíg láthatatlanul közlekedtem a világban, nem voltak ilyen gondjaim. Miért is akartam igazi angyallá változni? Tudhattam volna, hogy az emberektől nem remélhetek hálát, de még csak kíméletet sem… Hát annyit mondhatok: nem könnyű manapság az angyalok élete…