Meztelen lábfejemet lomhán nyaldossák a tenger lusta hullámai. Zsibbadt tudatomon csak lassan, küszködve hatolnak át halovány ingerek, tekintetem a ködös horizontot pásztázza a víz fodrai felett. Dermedten bámulok a sötétbe, közben sikertelenül próbálom felidézni a rég lenyugodott nap emlékét. A távolban a fellegek mögött képek vetülnek az égbolt kupolájára, szemeim világa azokra függeszkedik álmosan. Ismerős jeleneteket látok megelevenedve mozogni, saját emlékeimet nézem érzéketlenül, rideg merevséggel. A ködös múlt régi filmszalag módjára pörög le előttem, ezer hiba, gyermeki csoda, és tévedés.
A horizont peremét villám hasítja ketté, hogy élénk emlékeimet darabokra szaggassa, s ne tűnjön el többet. Jeges kék kontúrja az égre fagyva világít át élesen a messzi ködön; az álló idő csapdába ejtette a távolt, múltam szétszabdalt részeit. Hátat fordítok a vízpartnak, s elindulok előre, a part homokjába. Nyomtalan maradok, akár a feltámadó vihar, ami a szélzsákot tépi a magasban; lépteim mögött a talaj mozdulatlan marad. Keserűen, bámulom a távoli világot, kényszerítve érzem magam. Elmémet ketté akarja feszíteni egy fojtogató érzés. Nem akarok visszapillantani többé, a sóbálvánnyá szilárdult messzeséggel kell farkasszemet néznem a partoldal felett. A város nyugszik arra. Tegnap még zsibongó forgataga bár most is színes, s ékes fényekben ragyog, mozdulatlan, akár a villám, s képeim darabjai a tenger fölött.
Felnézek az éjféli égre. Zenitje üres és sötét, végtelen üressége a maradék szellemem is felfalná, ha hagynám. Csak a hold világított odafenn, vöröses, gyenge fénye nem ért a földig, szétmarta az éjszaka csöndje. Magányát hullócsillag töri meg, hófehér csóvája karcsú vonalat karcol az égbe, s nem zuhan tovább, szemeim előtt lassít, majd megáll. Kívánságom várja, amikor mindketten tudjuk, hogy örökre a mennybolton ragadt. Ha fejem üres lenne és tudattalan, gyönyörű csendéletként festene az elém táruló látvány – így viszont kegyetlen és ironikus.
Leülök a part homokjára, a haboknak háttal – elegem lett minden mozdulatlanságból. Elcsigázva szemlélem a parton mérnöki pontossággal, sorban elrendezett napozóágyakat. Arctalan alakokat látok magam előtt az ágyakon feküdni. Ábrázat nélküli, élő emberi bábok százada hever a parton; sehol egy könnyező szempár, sehol egy nevető száj, sehol egy hallgatózó fül. Sehol egy lélek az embertömegben. A testeket egyetlen hatalmas reflektor világítja meg odafentről, harsány fénye majdnem teljesen beteríti őket.
És sehol egy hang, egy zörej, egy nesz… Úgy érzem magam, mint egy hatalmas vákuum közepén, az űr egy másik, távoli szegletében. A szél, a víz, a magasban lobogó szélzsák… a nyugvóágyak csavarjai, a kövek a sós vízben mind csikorogni akarnának, végtelenül zajongani akár egy örökmozgó, de némaságba kell hogy burkolózzanak egytől egyig.
Holló száll le mellém, ébenfekete tollait rendbe tenni. Némán tátog rám. Képzeletem játszik velem, s fejemben vélem hallani rikácsoló hangját. Azt mondja, a világot soha nem hallom viszont. Soha már.
Én nem hiszek neki. Felnézek, és elbámulok fölötte a sziklává fagyott távolba. A város szivárványos fényei megragadják tekintetem, magukhoz húznának. Lassan úgy érzem, magam is odavágynék, de valami nem enged a part közeléből. Pedig oda tartozom.
De a Távol csak díszlet csupán. A valóság az, ami körbevesz: a kopár csend, a kietlen, sivár, homokos éjszaka.
A holló összecsukja csőrének éleit. Széles mozdulatokkal a magasba repül, és én meredten nézem végig, hogyan porlanak el bábjaim, hogyan válnak egyé a homokkal, amin ülök. A sötét madár szárnyai mentén feltámad a szél, messze hordja az arctalan alakok karának maradékát. Hollóm vijjogásra nyitja hazug torkát, és a hold kihuny; a csillagok kigyúlnak az eddig fenyegetően sötét égen, hogy nyomban zuhanni kezdjenek mind. A homok zörgése, a víz csobogása, az ében madár szárnysuhogása eltaposhatatlan, fülsiketítő ricsajjá dagad. Apadni kezd a víz – mintha megriadt volna a hirtelen sikolyvihartól. Az egyre sötétedő égbolt végleg lemossa a régi képek foszlányait a horizontról.
Egyedül maradok. Testem üres, agyam kivájta a messze szálló holló rikoltása. A víz köveken megbotló hullámai könnyedén mossák el szétmálló alakom. Homokarcomon legördülő könnyeim egyek lesznek a tengerrel, ami távol tartott titkos képeimtől.
8 hozzászólás
Eddig a legjobbad. Szerintem.
Engem is ez fogott meg a legjobban eddig.
Hajrá! 🙂
Szerintem ez a „Lenyugvott” nem helyes. Lenyugodottat tartom elfogadhatónak. Sok bajom van a fényeiddel: „Csak a hold világított odafenn, vöröses, gyenge fénye nem ért a földig, szétmarta az éjszaka csöndje.” Honnan tudod? Ha „nem ért a földig”, akkor a te szemed sem érzékelhette. A napozóágyak, egy szó. Aztán írod: „A testeket egyetlen hatalmas reflektor világítja meg odafentről, harsány fénye majdnem teljesen beteríti őket.” Néhány sorral lejjebb, pedig ezt írod:
„a csillagok kigyúlnak az eddig fenyegetően sötét égen,” A helyedben ezeket megpiszkálnám.
Üdv. a.
Köszönöm az észrevételeket!
Kedves Christopher!
Félelmetes, mennyire magamra emlékeztetsz! Nagyon hasonlóan írunk és látjuk a világot. Nagyon tetszett az írásod, tetszik ez a földöntúliság, és, hogy úgy tud megborzongani az ember, hogy a mű nem tocsog a vérben.
Üdv.: Phoenix
Köszönöm a pozitív kritikát kedves Phoenix, meg azt is, hogy olvastál. 🙂 Ajánlom figyelmedbe következő novellámat. Merőben más témát dolgoz fel, de remélem az is tetszeni fog!
Nagyon tetezsett
Örülök, ha tetszett, köszönöm, hogy olvastál!