Beléptünk az iskola kapuján. Előttünk egy nagy busz parkolt. A bejáratot nem zárta el. Biztos ezzel jöttek a vidéki elnökök a segédükkel. Beléptünk az épületbe. A hosszú folyosón indultunk el. Erre közelebb volt a nyolcadikosok terme. Ajtaja előtt lányok, fiúk sorakoztak, amikor már közel voltunk a 8. osztályhoz. Az ajtó zárva volt, a teremben viszont lámpaégést láthattunk. A diákok ránk néztek, mutogattak, és röhögcséltek egymásra. Furcsa alakok. Én nem vagyok annyira érdekes, hogy engem bámuljanak ilyen kíváncsian. Ebben a pillanatban olyan zajt hallottunk, mintha egy elvetemült őrült vágta volna földhöz a poharakat. Mindenki csöndben maradt, csak a lélegzetvételeket hallhattuk. A csendet a teremből kilépő tanár törte meg. Nem is tanár volt, hanem egy szőkésbarna hajú (A haja kontyban volt) szemüveges nő. Ez anyu. A számat eltátottam. Hogyhogy ő a gyűlésszervező? Mrs. Groundsils, az igazgató miért nem szólt? Most elszenvedhetem, hogy anya gyűlés végéig engem szemlél Warren miatt. Az én hibám. Kellett nekem elhozni ide Warrent! Megráztam a fejem, és bementünk a terembe. Az első, és a második sort elfoglalták. Gyorsan besurrantam a harmadik sorba, és leültem. A szoba eleinte zajos volt. Warren nézelődött. Anya még az iratait rendezte. A legtöbb elnök lány volt. Fiú csak majdnem minden 3. elnök volt. Anya megkopogtatta az asztalt, és megköszörülte a torkát. Ekkor mindenki elhallgatott. Anya körbenézett, és észrevett engem. Az arca nagyon meglepődött volt. (Pont úgy, mint nekem az előbb) Elkezdte a beszédét, de először belenézett a jegyzeteibe, fölnézett, és megint körbenézett a teremben. Most viszont kacsintott egyet rám, amikor elkapta a tekintetemet, és elmosolyodott. Az arca ki volt sminkelve. Rendkívül csinos volt. A gesztenyebarna szeméhez nagyon jól állt az aranyszínű szemhéjfesték, ahhoz pedig jól mutatott a bronzszínű szájfény. Még egyszer megköszörülte a torkát, és elkezdte a beszédét.
– Üdvözöllek benneteket a Los angelesi suliban! Az én nevem Margaret Wordham! Szólítsatok nyugodtan Mrs. Wordhamnek! Ha jól tudom, itt most vannak elnökök és segédek egyaránt! Ha megkérhetnélek titeket, az ablakfelőli padsorba átülnének a segédek? – kérdezte anya.
Minden segéd felállt. Warren kérdően rám nézett. Bólintottam. Erre ő is felállt, és vele együtt az összes segéd átült a bal oldali padsorba. Anya folytatta.
– Gyors leszek, éppen ezért egy szünet lesz, ami ugyanúgy marad 10 perc. Remélem, ez elég, hogy megbeszéljétek, amit akartok egymással! – mondta. – A beszéd pedig kettő helyett egy órás lesz! Kezdjük! – folytatta.
Ekkor egy vörös hajú lány felrakta a kezét. Anya nekiadta a szót.
– Mrs. Wordham! Milyen témákról fogunk hallani? – kérdezte.
– A közösségi portálokról, és az iskolai gondokról. – válaszolta anya. – Van még kérdés?
Senki sem rakta fel a kezét. Anya megint folytatta a beszédét.
– Na, akkor térjünk rá a közösségi portálokra. Semmi sem változtathatja meg jobban az iskolátok hírnevét, mint ezek a szakértők által létrehozott portálok. Természetesen ti is készíthettek sulitok számára, de ezeket a weboldalakat állandóan ápolni kell, és nem hiszem, hogy van olyan diák, aki szívesen megtenné ezt azért, csakhogy iskolája hírnévre tegyen szert. Ha készíteni szeretnétek, ti még csak sablonos honlapokat tudtok létrehozni, ami hírnévre nézve nem rosszabb, mint a rendes, de ti még túl kezdők lennétek egy rendes portál irányítására. Az olyan oldalakon, amiket iskolátoknak létesítetek, a tartalmát mindig frissítened kell. A legjobb, ha nem egyedül teszed. Kérj segítséget! Hozzátok létre mondjuk az oldalt ketten. Egyik osztálytársaddal. – anya abbahagyta egy percre, és belenézett az irataiba. – Tegyél fel rá híreket, a diákok nevét, a tanárok nevét, képeket, információt, olyan programokat, amelyeket az iskolátokban rendeztek.– kérdezte anya.
Erre már többen feltették a kezüket. Anya egyesével felszólította őket.
– Mrs. Wordham, egy honlapot hogyan nevezzünk el? – kérdezte egy barna hajú fiú.
– Természetesen bármilyen nevet adhatsz a weblapodnak, de csakis olyat, ami a sulihoz kapcsolódik! Mondjuk a sulid nevét. – érkezett a válasz.
– Mrs. Wordham! Az oldalt létrehozhatjuk öten is?
– Persze! Annyian, ahányan akarjátok! De azért szerintem annyian nem fogjátok minden nap ápolni. Szerintem legyetek ketten.
Ennél a válasznál az összes többi elnök lerakta a kezét. Biztos ők is ilyesmit akartak kérdezni. Ekkor anya elmosolyodott.
– Szünet! – mondta. – Tíz perc múlva találkozunk.
Az összes diák villámgyorsan viharzott ki a teremből a folyosóra. Warren kint várt engem. Én ügyet sem vetettem anyára. Én is kimentem. Ő sem figyelt rám. Az elnökök és a segédek csapatokba vergődtek. Warren leült egy padra. A folyosó egyre zajosodott. Leültem Warren mellé.
– Hé, kölyök! – mondtam neki, és elmosolyodtam. Jó kis becenevet adtam neki! – Van kedved segédnek lenni?
– Segéd? – kérdezte, aztán rávágott a homlokára. – Aha! Természetesen! Leszek a te segéded… ha erre gondoltál.
Miközben Warren válaszolt, én forgattam a fejemet. Majdnem mindenki minket nézett, és két diák még mutogatott is rám. Odajöttek hozzánk.
– Sziasztok! Debohra Wahlberg vagyok. Ő a segédem, Peter Veles. – mondta az egyik.
– Sziasztok! Kelly Wordham! – mutatkoztam be, és odanyújtottam a kezem.
– Warren Corroy! – mutatkozott be a barátom is.
Mindketten széles vigyorral néztek minket. Kezükben két nagy füzet volt. A lánynak mélybarna szemszíne volt, és szőkésbarna haja. A fiú göndör, szőkésbarna hajú, és zöld szemű volt.
– Melyik suliba jártok? – kérdeztem.
– A családommal költöztünk ide. Peter az unokatestvérem. – válaszolta a lány, mire rámosolygott a fiúra.
Teljesen ledöbbentem.
– Ebbe a suliba fogtok járni? – kérdeztem meglepődötten.
– Igen! – válaszolta a fiú. – Ti melyik suliba jártok?
Az arcom sápadt lett, és elkezdtem mosolyogni. Mindenki csak bámult rám. Nem tudták, hogy mi bajom van. Nekem nagyon mulatságos volt amit kérdeztek. Warren már karba tette a kezét, és oldalról nézett engem, hogy mikor hagyom abba. Mosolygás közben észrevettem, hogy azért ő is mosolyog a szeme sarkából rám. „Oké, jó!” – gondoltam magamban. Abbahagytam.
– Ezt most komolyan kérdezted? – kérdeztem kétkedve. – Mondjak valami újat nektek? Képzeljétek el, hogy mi már hét éve ebbe az iskolába járunk.
– Hát… akkor biztosan találkozunk holnap! – mondta Debohra.
Ő is elmosolyodott. Most értette meg, hogy az előbb miért mosolyogtam. Megbökte az unokatestvérét, és Peter is elkezdett nevetni. Nagyon helyeseknek találtam őket. Warrennek is szimpatikus volt ez a két ember. Ránéztem a karórámra. Pont ekkor jött ki a teremből anya. Körülnézett, és rám kacsintott. (Megint)
– Jöhettek! – mondta.
A diákok unottan, lassan léptek be a terembe. Debohra és Peter mellénk ültek.
Minden elnök és segéd leült, anya becsukta az ajtót. Újból átnézte az iratait, a könyveit lapozgatta. A tábla fölötti órára pillantott, és elhúzta a száját.
– Na jó, kezdjük, mert a vidékieknek nemsokára indul a buszuk! – jelentette ki. Mindenki bólintott. – Mi jön most? Ki emlékszik, mit mondtam?
– Mrs. Wordham! Az iskolai gondok! – válaszolta Debohra.
– Igen! Köszi! – hálálkodott anya.
♥♥♥
A gyűlésnek 7 órára lett vége. Warren már elkanyarodott a saját utcájába. Én még sétáltam. Nagyon hideg volt. A kezemet dörzsöltem. Nem volt rajta kesztyű. A város ködös volt. Oda értem a kapunkhoz. Elővettem a kulcsomat. Kinyitottam a kaput, és beléptem. Visszazártam. Gyorsan bementem a házba, nem tűrtem tovább ezt a hideget. Bent meleg volt. Levettem a kabátomat, és felakasztottam. Warren biztosan csalódott volt, hogy nem tudtunk olyan sokat tanulni. Nem az én hibám. Én elnök vagyok. Bementem a konyhába. Ott ült az asztalnál David is, és édesapám is, Adam. Mindketten karba tett kézzel ültek. Apa rám vetette a szemét, de rögtön lesütötte mérgesen a padlóra.
– Mi van?! – kérdeztem mérgesen. Semmi válasz. Egyik arcról a másikra vándorolt a tekintetem. Ugyanazt a nézést találtam mindegyiken. Még mindig nem értettem, miért. Egyikük sem szólt hozzám. – Hahó! Apu vagy David! Szólaljatok már meg!
Apa rávágott az asztalra, és csalódottan rám nézett.
– Nos! Kislányom! Hogy merted ellopni a bátyád mp3-át? – kérdezte.
„Úristen!”- elkezdtem nevetni, és fogtam a hasamat. A bátyám idiótának nézett. Most nem bírtam megállni, hogy ne nevessek. Eszméletlen, hogy az emberek milyen sületlenségeken tudnak begőzölni. Azt azért nem vártam volna, hogy apu ilyenért mérges. Ennél azért egy kicsit értelmesebb embernek találtam az édesapámat.
– És…és… – mondtam, de nem tudtam befejezni. Nagy levegőt vettem. – És ezért vagytok rám mérgesek? Azért jó, hogy két hónap múlva rájöttél, hogy nincs meg az mp3-ad. – gúnyolódtam Daviden. Az édesapám újból rávágott az asztalra.
– Álljon meg a menet! Azt nem mondtam, hogy ezért vagyunk főképp mérgesek! – kiáltotta. – Csak nem éppen kellemes mástól tudni, hogy a fiatalabbik gyermekem szerelmes.
Megdöbbentem. Vajon ki mondhatta el nekik, hogy én szerelmes vagyok? Ugyanis rajtam kívül csak Hortenzia, Stella, és Ruby tudja. Ők se mondták el senkinek. (Remélhetőleg!) Akkor viszont honnan tudják?
– Kitől tudjátok? – kérdeztem a titkomat féltve.
– Képzeld el, kislányom, hogy Stellától tudjuk. És szerinted ő honnan tudja? Hát onnan, hogy te nem nekünk, hanem neki árultad el.
Ettől a választól majdnem elsírtam magamat. Én mondtam Stellának, hogy ne mondja el senkinek, és tessék. Már tudja az egész családom. Ezek szerint Stellában nem bízhatom meg. Ő is csak egy álszent, mint eleinte Harmony és Heather volt, de most már kiderült róla, hogy Stella is csak egy megbízhatatlan önző lány. Jók voltak a megérzéseim. Nem kellett volna elűznöm őket, mert én már a legelején féltem Stellától. Nem kellett volna elmondanom neki. Az is jó lett volna, ha csak Hortenzia és Ruby tudja. Nem az egész család. Várjunk csak! Megvan! Egyszer majd még bosszút állok rajta. Édes bosszút. Olyan keserű lesz neki, hogy még azt is megbánja majd, hogy megszületett. Durranósat kell kitalálnom. Olyat, amit megemleget egész élete végéig. (Ha utána ki mer majd menni az utcára.) Á, ez nem igaz! A bátyám csak a rossz lányokat fogja ki. Stella is olyan, mint Rose Easter. Szereti a bátyámat két hétig, majd kidobja, mintha egy darab szemét lenne David is. A kis… Rettegj, Stella York, mert itt jövök mögötted! Én nem egy átlagos lány vagyok! Én vagyok Kelly Wordham, aki mindenkin bosszút áll, aki rosszat akar neki. Ne félj! Egyszer még visszakapod! Sőt, még rosszabbat kapsz, mint én. Röhögni fogok rajtad. Megállj! Lesz nemulass! Az ilyen álszentek glóriával a fejükön megérdemelnek ezt-azt, ami olyan rossz, hogy az emléküket a sírjukig viszik magukkal. Kár volt megismernem téged, mert nálad gonoszabb alakkal még nem találkoztam. Majd megkapod. Ennyit mondok.