A király korán kelt. Felkaptatott a kopott lépcsőkön, egészen a bástya tetejéig, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a mindkét irányban a végtelenbe vesző falra. Most is, mint minden nap, büszkeséggel tekintett végig a művén. A saját kezével építette és tudta jól, nincs az az ellenség akinek ne állná útját.
A távolban azonban valami szokatlanra lett figyelmes. Ott, ahol korábban a komorságában is szép tölgyerdőnek kellett volna lennie, most fejszék csattogását hallotta. A keletre elterülő lankákon pedig, ezerszínű harci tábor terpeszkedett.
Százszínű, dicső lobogók lengedeztek a szélben, miközben a kardok, pajzsok és lándzsák erdejének közepén, egy talpig vasba bújtatott lovag ült, ezüstszín paripája nyergében. Fényesre csiszolt páncélja színaranynak hatott a fellegek közül előbújó napfényben.
A király nyugtalan lett. Nem félt, hisz tudta, hogy a fala már ezernyi veszedelmet látott. Félelmetesebbnél félelmetesebb ellenségeket vert vissza, sötétebbnél sötétebb sorscsapásokat állt ki. De ez az ellenség más volt. Fényes és dicső.
Az első rohamra nem kellett sokat várnia. Heves volt, mindent elsöprő, de éppen úgy megtört a falon mint azelőtt bármelyik másik. Ádáz küzdelem volt, minden egyes kő és gerenda beleremegett, maga a föld is morajlott, de a fal alapjai kitartottak. A király mégsem tudta álomra hajtani a fejét amikor aludni tért. Gondolatai azon az egyetlen, mindent megváltoztató pillanaton jártak, amikor a csata hevében meglátta ellenfelét. A lovag a fal tövében állt, nem viselt sisakot. A harccal mit sem törődött. Csak állt ott és csillogó fekete szemeivel őt figyelte. Haja lágyan omlott alá, arca kipirult bőrét a déli szellő és a borús felhők közt utat találó meleg napfény simogatta. A fényes páncélú lovag egy lány volt. A leggyönyörűbb lány akit a király valaha is látott.
Másnap a szokottnál is korábban kelt és a bástyán termett. Várt. Várta az újabb támadást, az újabb alkalmat, hogy láthassa a támadóját. A nap első sugaraival meg is érkezett. Ezúttal óvatosabb volt, puhatolózott, kereste a fal gyenge pontjait. Egész álló nap folyt a küzdelem, hol itt, hol ott erősödött meg a támadás lendülete. A lány már-már kétségbeesetten próbálta áttörni a védelmet. Mindhiába. A nap leszálltával szomorúan vonult vissza a táborába. A király éppen úgy ballagott vissza a hideg toronyszobába. Aznap sem aludt egy szemhunyásnyit sem. De ahogy eljött a hajnal, elhatátozásra jutott. Amikor meghallotta a harcra hívó harsonákat, a bástya legalsó szintjére sietett, ahol már évek óta nem járt. Eldöntötte, kinyitja a kaput és beengedi az ostromlót. Őrültségnek tűnt, de valahogy mégis tudta, hogy ez a helyes. Azonban, amikor ahhoz a helyhez ért ahol a kapunak kellene lennie, nem talált mást, csak hideg köveket. És valóban. Ezen a falon sohasem volt átjáró. Miért is lett volna? Ő nem akart kimenni, odakintről pedig csak gonosz és ártó dolgok jöhettek. Sohasem épített kaput és ez, ezidáig, tökéletesen a hasznára is volt. Ezidáig.
Nem tehetett mást, visszaballagott a falra és tehetetlenül nézte ahogyan az újabb roham is megtörik.
Ezek után a király biztos volt benne, sőt, reménykedett, hogy a lány feladja. De nem így történt. Újra és újra támadott, ők ketten pedig minden egyes napon farkasszemet néztek. A király a torony magasából, a lány odalentről, miközben körülöttük minden eddiginél ádázabb és elkeseredettebb harc dúlt. A fal azonban kitartott. A király pedig azt gondolta: jobb is ez így. Ugyan mit akarhat ez a lány? A toronyszoba hidegét? A metsző szelet ami a szürke köveket koptatja a mellvédeken? A lőréseken beszűrődő álmos napfényt ami éppen csak arra elég, hogy még visszaidézze az egykori nyarak fakó emlékeit? Biztosan nem.
Aztán, egy napon, nem zengtek harci kürtök. A felkelő nap csupán a tábor hátrahagyott kacatjait simogatta a keleti lankákon. Egy szakadt sátorponyva, egy törött kocsikerék, egy tűzhely füstölgő hamuja. A sereg elvonult. Csupán egyetlen lovas maradt hátra, aki kezében hófehér lobogóval, a fal irányába ügetett. A király a bástya tetejéről fogadta a jövevényt. A lány volt az. Kard és páncél nélkül, gyönyörűbben mint valaha.
A falhoz érve megállt. A szél lágyan lengette a kezében tartott zászlót, ő pedig egy szót sem szólt.
A hosszúra nyúlt csendet végül a király törte meg. Valószínűtlen, remegő hangon kiáltott le a magasból, hiszen az idejét sem tudta, hogy a fal magányában mikor szólalt meg utoljára:
– Miért jöttél ide? Mi végre volt ez az ostrom?
A másik kurtán, színtelen tónussal válaszolt:
– Hogy leromboljam a falad. – majd, olyan hangsúllyal mint aki tudja a választ, megkérdezte – Mi van a túloldalon?
A király hátranézett. Nem látott mást, csak egy kohó mohlepte romjait.
– Semmi. – mondta alig hallhatóan – Semmi, csak én.
A lány elmosolyodott. De szemében olyan mély bánat ült, amit az onnan legördülő, kövér könnycsepp sem tudott eléggé kifejezni. Egy darabig még állták egymás tekintetét, majd a lány megfordította a lovát és elvágtatott.
Másnap, a király korán kelt. Felkaptatott a kopott lépcsőkön, egészen a bástya tetejéig, ahonnan kitűnő kilátás nyílt a mindkét irányban a végtelenbe vesző falra. Most is, mint minden nap, szomorúan tekintett végig a művén. A saját kezével építette és tudta jól, nincs az az ellenség akinek ne állná útját…
3 hozzászólás
Kedves Márk!
Láttam megírtad az előzményeket, és a falhoz ismét eljutottál!
Kíváncsian vártam az 1/4-et, majd a 2/4-et ,
de legjobban várom a 4/4-et.
Jó kis "mesét" kerekítettél,
izgulok, mi lesz a végén?
Kedves Márk!
Ahogyan Dóra írta, tényleg szép kerekre gömbölyítetted, ha van, akkor én is várom a folytatást.
Üdvözletem!
Kedves Dóra, kedves eferesz!
Nagyon örülök, hogy olvastok és megtisztelő a kíváncsiságotok! Feltöltöttem a befejezést. Elég szentimentálisra sikeredett, de remélem azért tetszeni fog. 🙂
Köszönettel: Márk