Szuszimuszi és Bíborka gyomlál

Egyik reggel a májusi napsugár összetalálkozott a kis bárányfelhővel, a szelíd szellővel és halkan beszélgetni kezdtek a tápanyagdús földdel. Szuszimuszi és Bíborka épp gyomlált a saját kis konyhakertjében, amikor halk beszélgetésre lettek figyelmesek. Hegyezni kezdték a fülüket.
– Sugaraimmal megcirógatom a földet és meleget, energiát juttatok a benne sarjadó magoknak, a szundikáló növényeknek.
– Megduzzadt bárányfelhőmből igazgyöngy esőcseppjeimet a földre hullajtom, ezzel tápanyagokat és ásványi sókat szabadítok fel a talajban.
– Szelíd szellőmmel segítem a növények párologtatását, valamint a beporzását.
– Bennem megkapaszkodhatnak gyökereikkel a növények, és ahogy az eső is említette, belőlem ásványi sókat lakmározhatnak, hogy zamatosak és egészségesek legyenek.
– De jaj, a múlt héten egyik rokonom a vihar jött dérrel-dúrral. Csavargatta a fákat, kicsiket, s nagyokat, jobbra-balra, előre- hátra, erre- arra. Másik a villám belecsapott, kettétörte és felgyújtotta az egyik kedves, fiatal fát. Teljesen szénné égett. Harmadik a jégeső, elverte a gyümölcsfákon a virágszirmokat: – csihi- puhi – csihi- puhi. Kippent- koppant a növényeken. Szegények szeppentek- nyekkentek, jajgattak, annyira fájt nekik. Oly nagyon süvített a szél, hogy hallani is félelmetes volt: sssss- ssss- ssssz- ssssz- mondta. A fagy pedig még meg is dermesztette őket – suttogta a kicsi szellő.
– Igen, emlékszem. Másnap hiába ontottam a meleget egyre- másra nem tudtam őket feléleszteni. Lehullottak a hófehér, sőt a rózsaszín szirmok is a földre – válaszolta az éltető nap. Szuszimuszi ekkor megszólalt.
– A mi nádtetőnket is megbontotta, egy helyen be is esett az eső. Az volt a szerencse, hogy amilyen hamar jött, olyan gyorsan el is ment a vihar, árkon- bokron át. Mára se híre, se hamva. Édesapával pedig Pliccsplaccs, Nyafi és én megjavítottuk. Az a szerencse, hogy Kelep fészke nem sérült meg és Ficserié se.
– Emlékszel, hogy Tacsi mennyire félt?- kérdezte Bíborka.
– Igen. Annyira nyüszített, hogy apa beengedte az előszobába.
– Két teljes napig takarítottuk a kertet és gyógyítottuk a sarjadó palántáinkat, a frissen ültetett facsemetéinket.
– Letörte még a bimbókat is a rózsáinkról – suttogta szomorúan Bíborka.
– Nektek nagyon örülünk májusi napsugár, kis bárányfelhő, szelíd szellő és tápanyagdús föld. Nélkületek biztosan nem lenne olyan finom, édes ropogós a cseresznye sem, mint amilyen tavaly volt.
– A répa és a káposzta se lenne olyan ízletes és édes, mint a cukor. Köszönjük a munkátokat!
– Mi is köszönjük nektek a kedves szavakat és örülünk annak, hogy így gondoljátok. Valóban fontosak és nélkülözhetetlenek vagyunk a növények számára.
– Most már búcsúzunk – mondta a bongyor felhő és a szelíd szellő. Még sok dolgunk van másfele is.
– Viszontlátásra!
– Viszontlátásra! – felelte Szuszimuszi és Bíborka. Még egy ideig gyomláltak a kis konyhakertjükben,
aztán egyszer csak azt vették észre, hogy a fényes nap is nyugovóra tér.
– Ideje lesz nekünk is bemenni. Édesanya már biztosan elkészítette a vacsorát – mondta Szuszimuszi.
– Igazad van! Fejezzük be a munkát mára – felelte Bíborka. Így is tettek. Édesanyjuk forró kakaóval és friss, foszlós vajas kaláccsal várta a szorgos- dolgos csemetéit.