Tán igaz sem volt

Egy reggelen, amikor már lassabban jött fel a nap, és a szellő finoman lengette az őszi leveleket a fákon, akkor ketten álltak egy kietlen helyen. Az apró virágokat szemlélték a kövek között, melyeken a pára apró cseppjei csillantak meg, pont úgy, mint a nő könnycseppjei a szeme alatt.

Emlékszel? Emlékszel te is, ugye, milyen volt az első találkozásunk? Akkor elindult valami. Elindultunk. Vagy inkább megérkeztünk. Megérkeztünk egymáshoz. – A nő közelebb ment az alakhoz és folytatta. – Emlékszel a hegymászásra? Jó, nem hegy volt, de kifulladva értünk fel, az utánunk érkező bácsi meg frissen, üdén, mint akinek meg sem kottyant a felfelé vezető út. A döbbenet az arcunkon mindent elárult. Mennyit nevettünk! Még hasizmom is lett tőle!

Emlékszel, milyen volt a Balatonon a napfelkeltében az összenyomott szendvicseket enni, és közben a nyitva lévő illemhelyiséget keresni? Annyira fájt már a hasunk. Erről eszembe jutott még a repülő toi toi. Milyen vicces volt a hévről látni szállni. Arrébb kellett hajolnunk, hogy lássuk, egy daru viszi éppen az építkezés tetejére, de utána mindenkinek azt meséltük, hogy magától repült.

Emlékszel, hogy mindig leettem magam azonnal, ahogy hamburgerbe haraptam? Már az első falatnál nyújtottad a szalvétát.

Arra emlékszel, amikor Győrben loholtunk a vonat után? Persze elértük volna, ha egy perccel előbb érünk oda, ha nincs annyi lépcső. Ha meg ha, az haha. – A nevetésből mosoly lett, lágyabb hangon beszélt tovább, az alak eközben oldalra biccentette a fejét, félmosollyal figyelte a lány arcát.

Imádtad a buborékokat, melyek szabadon szálltak, színesen, kecsesen az áramlattal, mint a pitypang, mikor elfújtad. Szeretted nézni a folyó sodrását, ami rendületlenül ment a maga medrében. Repülhetett bele kacsázásból kavics, evezhettek rajta, senki kedvéért nem állt meg.

Oh, meg emlékszel, amikor elmentünk az állatmenhelyre, ahol beleszerettünk az összes kutyába? Sétáltattuk az egyiket, a nevére nem emlékszem, csak arra, hogy amint elvégezte a dolgát, már nem akart velünk lenni. Kis bozontos, idős, cukifej volt. Csalódott voltam, de megvigasztalt az önkéntes, hogy a kutyus a saját helyén szeret csak lenni, ott nőtt fel. Így, ha őt hazavinnénk, előtte többször kellene látogatnunk. Így is tettünk. Mentünk, sétáltunk, nem csak vele, viszont nem hoztuk haza egyik mazsolát sem, mivel kiderült, hogy allergiás vagyok az állatszőrre. Micsoda pech! Ezért vigaszként egy sétáló kutyusos lufival leptél meg engem. Még pórázt is szereztél hozzá.

Belegondolva többször is edzettem a mindennapokban. Például a mosógépet tologattam vissza a helyére, mert mindig útnak indult, amit nem értek, hiszen jól viseltük gondját. Meg volt, hogy lépcsőztem. Na jó, csak egyszer-egyszer, mert nem volt jó a lift. Nem voltam egy fitt ember, de mindig volt erőm utazni, kirándulni, akár a hajnali járattal is, csak veled lehessek!

Emlékszel, ha rendeltem neked valamit, meglepetésnek szánva, tuti te vetted át, mert pont akkor jött a futár, amikor én nem értem rá? Persze, nem bírtad ki és kibontottad.

Viccesnek tartottuk, ahogy lefejeltem az ajtót és feldagadt a szemem, mint egy bokszolónak.

Emlékszel a költözésre? Többször átpakoltuk a dobozok tartalmát, hogy jobban elférjünk, meg persze azért, hogy tökéletes legyen a rendszer. Végül csak kettő doboz szakadt szét, az is a könyvek miatt. Az, hogy utána semmit nem találtunk, az már nem is számított. Az sem számított, hogy a kezünkben maradt a szobaajtó kilincse, a fürdőbe pedig beragadtam. Tökéletes helyet találtunk a kötényemnek, a könyveidnek, mindenhol fotók ékeskedtek. Csodálatos volt.

Jaj, fejezzem már be, igaz? Csak olyan jó emlékezni. Nem akarok felejteni. – Ekkor a nő megfogta az alak kezét.

Emlékszel, érzem. Nem szeretnék elmenni.

A nő csak nézte az alakot, a szemében megcsillanó emlékeket. Vágyakozó tekintetét végül az ég felé fordította. A nap sugarai már mindent beragyogtak, miközben a nő köddé vált. Az alak búcsúzóul megérintette a sírkövet, majd lassan elsétált. A kijáratnál még visszanézett egy pillanatra, ekkor egy elsárgult falevél hullott le előtte. Behunyta szemét. A temető csendes, békés, mint ahol egy lélek sem járt.