Tanítom a cicáimat 2 rész

A kemény csatára felkészülve, „napóleoni” hangulatban kezdtem el a két szépséggel az első leckét. Mindenesetre, hogy kellő tekintélyem legyen, kezembe vettem az erre a célra előkészített, lefűrészelt söprűnyelet és elkezdtem gyengéden, szerelmes galamb-turbékolással gargalizálni a cicáim nevét: Gina, Dolly! … Gina … Dolly! Ezt a műveletet megismételtem a legváltozatosabb hangon pár százszor, de mély megdöbbenésemre, nevük hallatára, abszolút érdektelenséget tanúsítottak.
– Istenem, két ilyen makacs lényt, Te még nem láttál a földön! Vedd el tőlem, mert elpusztítanak a primitív teremtményeid! Mit vétettem ellened, hogy így büntetsz? – hörögtem jajveszékelve. Erőltetett nyugalommal vártam a hatást, hátha később jut majd el tudatukba, hogy mit akarok tőlük. Némán, kiguvadt szemekkel, csak vártam, vártam… de mindhiába. Előttem magasabb szempontok lebegtek, éppen ezért nem törekedtem a legegyszerűbb megoldásra. (Értem ezen: nehogy hókon vágjam mindkettőt a seprűnyéllel, mert még világgá szaladnak. Bár Makarenko pedagógiai metódusa szerint a jókor elcsattanó pofon mindig lehet nevelő hatású.) Birkatürelemmel – a visszafojtott idegességtől remegve –, csak vártam maximális toleranciával. Higgadtságommal ismét demonstráltam, hogy én vagyok a felsőbbrendű lény hármunk közül. Mindezek ellenére a precíz szisztémámba némi hiba csúszhatott, mert hajnali négy óra után – sportnyelven mondva – bedobtam a törülközőt. Magyarul: a végkimerülés határát súrolva, ágyba roskadtam.

A két konok macska nevének a végtelenített ismétlésétől másnapra úgy berekedtem, hogy csodálkozó lakótársaimmal csak kézzel mutogatva tudtam kommunikálni, és időnként leengedett mély zongorahangon. Szomszédaim nagy örömére, pár napos kényszerszünetet kellett tartanom. Utána friss erővel, teljes energiával, ismét folytattam a két mágikus név ordítását és vonítását, mely nap, mint nap megismétlődött. Eredmény nélkül. Az idomításom első hónapja után váratlan, meglepő fordulat történt. Az egyik este, amikor szokásos időben hazaértem a munkámból, bizarr módra a felhőkarcoló apraja- nagyja kint volt a ház előtti sugárúton.
– Istenem! Hát ezek a naplopók mi a francnak szédelegnek itt? Csak nem kiköltöztette a háziúr a sok dologtalan frátert? – meditáltam. Amint így spekuláltam, éreztem, hogy a levegőben valami megmagyarázhatatlan, ideges feszültség vibrál. Nem tévedtem. Jobban szemügyre véve észrevettem, hogy a főbejárat előtt néhány rendőr helyezkedett el, a hátsó oldalánál pedig egy mentőkocsi.
– Istenem, micsoda világot élünk! – sóhajtoztam letargikusan. Mint derült égből a villámcsapás, egyszerre csak száz torokból kiabálták kocsmahangon: Gina, Dolly! … Gina, Dolly!
– Teremtőm, most ne hagyj el! Hát… ez… a… két gyönyörűségem neve!

A meglepetéstől még magamhoz sem tértem, amikor a mentőosztag rám vetette magát és kényszerzubbonyt cibáltak rám. Nem hagytam magam: rúgtam, haraptam, kapálództam. Teli torokkal hörögtem:
– Én kussoltam! Nem én hőbörögtem! – Valamelyik szarházi helyett engem kaptatok el. Én nem ugattam velük! –További védőbeszédre már nem volt időm, mert az orromra nyomták az éteres vattát, melytől elvágódtam, mint egy lisztes zsák a szirénázva robogó mentőautóban. Többnapos kórházi kezelésem alatt a szomszédaim igen humánusak voltak velem, mert ellátták az én két okos, magukra maradt cicámat, kiknek – úgy tűnt –, nem nagyon hiányoztam. A kényszerkezelés után, – amikor a kómából magamhoz tértem, – kellemes érzésben volt részem: lelket nyugtató mély csend és nyugalom takart be. A takarítónő – a szigorú korházi titoktartást megszegve –, elárulta, hogy hosszú eszméletlenségem alatt állandóan két női gargalizáltam érzéki túlfűtöttséggel. (Az a szerencsétlen némber, a kaján vigyorgásával némán kifejezésemre adta, hogy egy szex mániás, aberrált hapsinak tart. Gyanúsan méregető szeméből kiolvastam a gonosz gondolatát: szerencsétlen szex partneriem feljelentésére szállítottak be a mentők kényszerzubbonyban a kórházba!)

Ez időm alatt a legkellemesebb meglepetés az idős, megroggyant szomszédom látogatása volt. Az örömtől könnyes szemmel vettem tudomásul, hogy a bajban kire lehet igazán számítani. Lakótársam életét a két négylábú társam gyökeresen megváltoztatta. A következő történt: Mikor beköltöztek kedveseim a lakásomba, hencegve, mint státusz-szimbólumot, meg akartam mutatni a lakótársamnak. Élesen emlékszem, mintha most lett volna: a két lusta, álmos cicát a hónom alá kaptam, és nagy örömmel bekopogtattam a kedves szomszédom ajtaján. Én, mint új lakó a házban, nem tudtam, hogy egy híres, nemzetközileg ismert lakótársam van, akinek országosan védett, páratlan értékű a madártenyészete. Akkor még nem sejtettem, ha ajtót nyit, drasztikusan megpecsételődik a sorsa.

Kopogásomra a váratlan látogatót ellenőrizte a kémlelő lyukon, majd kinyitotta az ajtaját és úri gesztussal a lakosztályába invitált. A két félig alvó kiscica mintha valami misztikus varázslat történt volna, kitépték magukat a karjaimból és vadul berontottak a szobába. A nagynevű specialista – akarom mondani, a szerencsétlen öreg–, mikor meglátta a két szépségemet a szobájában, a megdöbbenéstől lélegzetet sem kapott, csak hápogva mutogatott bütykös ujjaival a veszedelmes mini tigrisekre. A két veszedelem – állítom, hogy világrekord alatt – átvarázsolta a Fő madártenyésztő környezetét. Az összes, pótolhatatlan értékű csicsergő kis szárnyassal már nem kellett többé foglalkoznia. A barbár pusztítás után csak a sajnálatra méltó Főtenyésztő fájdalmas, nyüszítő hangja hallatszott madárcsicsergés mentesen a szobájában. (Képtelen voltam megvigasztalni az elesett embert. Minden fizikai és pszichológiai képességemet igénybe vettem, hogy sikeresen kicsavarjam a kezéből a disznóölő kést, nehogy felvágja az ereit a reménytelen helyzet miatt.)

Kiváló megfigyelőképességemnek köszönhetően, rögtön észrevettem, hogy macskáim félmunkát végeztek, mert több madártojást érintetlenül hagytak. Azonnal felajánlottam felebaráti segítségemet sors verte társamnak, hogy bonyodalommentesen megoldhassa a kihalt madártenyészet utánpótlását. Arra gondoltam, hogy – mivel egész nap, ülő, irodai munkát végzek –, ha a megmaradt madártojásokat magam alá rakom pár hétig, akkor a kis fiókák kikelhetnek test melegemmel, pótpapával, anyai segítség nélkül! Nem akármilyen ajánlat! Ilyet sem hallott a világ! Szegény megkínzott ember, rettegett még a gondolatától is a kificamodott tervemnek. Habzó szájjal, idegesen lecibálta a lyukas, csámpás cipőjét magáról és fogvicsorgatva széjjelverte a még megmaradt parányi tojásokat. Tettével inkább vállalta a bizonytalan jövőt, mint még egy megismétlődő szomszédlátogatást tőlem. A korházat elhagyva, egy csapásra híres közéleti személyiség lettem. A kétlábúak, ahol csak megláttak, rögtönzött macskanyávogással köszöntöttek, kifejezve ezzel tiszteletüket, hogy örökké emlékezetükben marad a felejthetetlen „atomriadó” és a híres idomítási szisztémám.

– No, de … mi ez a… be rregő hang a … lakásomban?… Istenem, csak… nem megint …? Pánikszerűen felugrom az ágyból, és dörzsölgetem az álmos szemeimet. Csodálkozva szemlélem a szobámat, nem értem, mi történik körülöttem.
– Csakhogy felébredtem nehéz, fárasztó álmomból!
Mellettem a kis doromboló, álmos szemű Gina nyújtózkodik komótosan, körmeit kieresztve, elégedetten. Közelében az örökké csodálkozó szemű, Dolly áraszt magából békességet és nyugalmat.