Ajtócsapkodásra ébredek. Kipislogom az álmot a szememből. A csapkodás nem marad abba. Egyik ajtó a másik után. Aztán a csörömpölés a konyhából hallatszik. Csésze csattan az asztalon, egymáshoz koccannak a poharak, víz zubog. Morgolódva kászálódom ki az ágyból. Elképzelni sem tudom, ki lehet reggel korán ilyen morcos. Rajtam kívül.
Feleségem áll a konyhában. Kávét tölt egy bögrébe, elém löki. Szeméből tömény megvetés sugárzik felém. Nem értek semmit. Annyira korán van, hogy még emlékezni is álmos vagyok. De forog az agyam. Elfelejtettem valamit? Nézem a haját, semmi. Nézem a köntösét, semmi. Talán az esti ruháját kellett volna megdicsérnem? A farmert? Nem az volt rajta? A fene sem tudja már.
Zavartan segítségért pislogok felé, de nem könyörül. Egyre mogorvább, én meg egyre kétségbeesettebb vagyok. Mit követtem el? Belekortyolok a kávémba, hátha az segít kitalálnom. Majdnem kiköpöm. Most már totálisan biztos vagyok abban, hogy nagy bajban vagyok. A kávé tűz forró és keserű. Tekintetéből látom, hogy ha reklamálok, kiborul. Végül összeszedem magam és kibököm a kérdést, amely sután hangzik. A szokásos „semmi bajom” helyett a válasz mindössze ennyi:
TE.
Az agyam továbbra is a hajnali kábultság állapotában ténfereg. Meg a másnaposságéban. Képtelen vagyok gondolkozni, de tudom, nem hagyhatom most csak úgy ott, a konyhába. Egyik lábamról a másikra ácsorgok. Gondolkozom, mit takarhat a TE. Én? Én mit? Kezdek morcos lenni. Miért nem lehet az ilyen civódásokat reggeli utánra tenni? Üres hassal nem tudok lelkizni. Kávé nélkül pláne. Most bocsánatot kéne kérnem? Miért is? Vagy elég, ha csak azt mondom neki, hogy szeretem? Csókoljam meg? Viccelődjek? Fürkészem az arcát, próbálom kitalálni mit vár tőlem. Arca kemény és ellentmondást nem tűrő. Haragszik rám. Remek. Ezzel nem tudok mit kezdeni. Kisomfordálok a konyhából.
A nappaliban szürcsölöm a kávémat. Hallom, hogy sír a konyhában. Tanácstalan vagyok. Kiballagok, leteszem a csészémet és átölelem. Kiszabadítja magát karjaimból, letörli arcát, hátat fordít és onnan dünnyögi. Érzéketlen fatuskó vagyok. Vitatkoznék melyikünk az érzéketlenebb, de befogom a szám. Megadóan hallgatom, amiket a fejemhez vág. Amikor végzett megfordul és megvizsgál porig sújtottak-e szavai. Állom a tekintetét. Várja, hogy mondjak valamit.
Halvány emlékfoszlányok derengenek az elmúlt éjszakával kapcsolatban. Hazaértem, fáradt voltam. Kicsit részeg is, nem vitás. Lefeküdtem az ágyba. Ő simogatni kezdett, becézni, csókolni. Én elaludtam. Örült blama.
Sajnálom – dünnyögöm, de ő ettől még dühösebb lesz. Lecsapja a poharát az asztalra és kivonul a fürdőbe. Követem, bár halál bénának érzem magam. Nem tudom, mit mondjak, hogy nyugtassam meg. Azt sem tudom, kell-e bármit is mondanom. Hiszen nem csináltam semmit. Visszadurcásodom és elvonulok a dolgomra.
Egész nap morcos vagyok. Türelmetlen és feszült. A munkaidő nehezen és lassan telik. Estére mindentől elmegy a kedvem. Csöndben vacsorázom, miközben a gyerekek lármája egyre jobban bosszant. Feleségem sem szól hozzám, teszi a dolgát és kínosan ügyel rá, hogy kerüljön. Ettől még rosszabb lesz a kedvem.
Lefekszem, betakarózom és tüntetőleg a hátamat mutatom a nejemnek. Ő is ugyanezt teszi velem. Hallgatom szuszogását és egyre inkább elönt a pulykaméreg. Az érthetetlen elutasítás haragjától képtelen vagyok elaludni. Alig várom, hogy reggel legyen.
Aztán felkelek, kimegyek a konyhába, mint egy félőrült csapkodom az ajtókat, a poharakat. Kávét főzök, csörömpölök. Amikor felpillantok, feleségem az ajtóban áll, köntösét összefogva maga előtt, álmosan és csodálkozástól kerekre nyílt szemekkel bámul rám. Elé lökök egy csésze kávét, és morgolódva teszek-veszek tovább. Aztán amikor megkérdezi, hogy tulajdonképpen mi is a bajom, elképedve meredek rá és mondom ki az első szót, ami az eszembe jut.
TE!
14 hozzászólás
Kedves Alex!
Üdvözletem itt a Napvilágon! 🙂
Jó kis írást hoztál!
Remekül tudod ábrázolni a benned lévő lelki tusát!
Remélem még sokat olvashatok Tőled! 🙂
Barátsággal Panka!
Alex, mindenkivel előfordult már az, hogy nem igazán konkrétan van baja, hanem már úgy általában. Ilyenkor következik az, hogy már tök mindegy mit csinál az illető, már minden rossz és ezt nem érti a másik.Pedig egyszerű. Akárcsak az egyik is így érez, annak a kapcsolatnak már lőttek…..
Jól írsz!
Nos Szusi igazad van, a kapcsolatoknak amelyek ilyenképpen alakulnak, előbb-utóbb végeszakad
Köszönöm, hogy olvastad!
Kedves Panka!
Köszönöm a kedves fogadtatásodat, és a hozzászólásodat is!
Alex
Szia!
Már eleve az is szörnyű lehet ajtócsapkodásra ébredni. Az ilyen szócsaták, vagy minek nevezzem nem is lehetnek átgondoltak olyankor.Dilis pillanatok? A folytatás múlhat egymáson.Érdekes írás.
Szeretettel:Selanne
Selanne, köszönöm hogy megtiszteltél figyelmeddel! Üdv. Alex
Szia Alex! 🙂
Élvezettel olvastam ezt az írást, mert annyira őszinte, hogy dicséretesen magával ragadott.
A "Te" és "Te" között mélységes a mondanivaló. Benne az elveszettség és a kitörni akarás. Engem meggyőztél, pedig prózai művekbe ritkán bonyolódok, mert nem az én műfajom. 🙂
Nálam megért egy ajtócsapkodást, hogy mégis elolvastam. Már csak a kávé hiányzik, de este van, jó lenne aludni. 🙂 Inkább a köntös. 🙂
Szép bemutatkozás, nagyon tetszett! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Köszönöm, hogy belebonyolódtál az írásomba 🙂
Remélem a későbbiekben is erre vetődsz majd egy kis idő erejéig.
Üdvözlettel : Alex
Kedves Alex!
A társasmagány tipikus esete, amikor már nem tesz boldoggá a "másik feled" akkor már boldogtalanná tesz. Haragszol az egész világra, ajtókra, bögrékre. Nincs miről és nincs miért beszélgetni. Együtt vagytok, mégis külön. Ezt az állapotot gyorsan meg kell szüntetni, mert csak haraghoz és gyűlölethez vezet, ráadásul "ölni" képes.
Sikerült írásodban, mindezt jól látható képekekkel megjelenítened.
Szeretettel: pipacs 🙂
Kedves Pirospipacs!
Bizony így van, az ilyen kezdet semmi jó véget nem takar. örülök, hogy írásom felkeltette az érdeklődésedet és köszönöm a hozzászólást!
Üdv. Alex
Kedves Alex,
azt hiszem, azt az érzést akartad bemutatni, amikor az ember azt gondolja, meg nem érdemelten bántják, holott nem tehet semmiről -és ezt adja tovább, (pl. belerúg a kutyába)vagy vissza…A feleség mérges, mert a férj nem úgy viselkedett, és a férj mérges, mert a feleség haragszik…De ki kezdte? -ezt nem szokás átgondolni…
Jó írás, érdekes, jó stílusú, tetszett.
Kedves Irén!
Néha csak úgy ok nélkül tör ránk a rossz kedv és mire mindenkire átgyűrűzik..már senki sem tudja hol kezdődött. Örülök, hogy írásom elnyerte tetszésedet 🙂
üdv: Alex
Üdvözöllek a klubban!
Írásod feszültségét a jelen idejű cselekmény és a rövid, pattogó mondatok jól szerkesztett sora adja. Átélhető, érezhető mindaz, amit megfogalmazol. Mindennapi piti dolognak látszik, de … megsejti az olvasó a belső tartalmat.
Nekem legalábbis ezernyi saját gondolatot adott, amíg olvastam a soraidat. Ilyen reggeleket én sosem éltem át, mégis hiteles, életszagú a számomra. Van tehetséged a tollforgatáshoz, de ezt majd az olvasók is bizonyítják neked.
Sok sikert és további jó alkotásokat kívánok!
Köszönöm Artúr az üdvözlést és a hozzászólást is.