Tekintet a toronyból

A lassú eső minden cseppje nyugalommal áztatja át a földet. Könnyű sóhajként pára emelkedik a tavaszi levelek közé, és ködössé varázsolja a tájat, szürkés árnyalatúra festi a színeket. Az utcára csak néhány ember lép, autó is ritkán jár. Kíméljük magunkat a tavasz éltető megnyilvánulásától, az ablakból akarunk részesei lenni, nézőként.

Állok, és tornyomból szemlélem a világot, belesüppedek a nyugalomba. Hagyom, hogy a köd úrrá legyen rajtam, nem akarok erővel látni, elfogadom a táj titokzatosságát. Emlékeim harsány színei tolakszanak elő, és már a szememre nincs is szükség, szívem-lelkem látása ad jelentőséget a pillanatnak.

Ugyanígy álltam a toronyban, erős napsütés vakította el a szemem, és szívem táncra kelt. Megírtam, hogy látni vágylak, és a rövid levelet galambom lábára kötöttem. – Már jó idő eltelt azóta, hogy láttalak, és tudtam, szív nélkül érkezel. – Annyira kívántam két erős férfikar ölelését, a te karjaidét, hogy megtanultalak, elfogadtalak. Akartam a várakozást, míg választ kapok, és az időt, míg megfelel neked és ideérsz. De te lóra pattantál, süvítve rohantál felém. Az üzenet, melyben közölted indulásod, váratlanul ért, boldogságot hozott, és olyan lendületet a készülődéshez, melyben minden másodpercet duplán használhattam ki.

Amint megérkeztél, sietve lobbantam le a lépcsőn, igyekeztem nem repülni feléd, el ne ijesszelek. Lassítottam lépteim, óvatosan közeledtem, hogy lágy barna pillangóm ne sérüljön, és ne libbenjen tova. Hozzád léptem, selymes szárnyaid betakartak, lázzal, szűnni nem akarással ittad ajkamról az édes, éltető mézet. Szemeid csillogása láncot vetett rám, és kiszorított lelkemből minden tartózkodást és ellenállást. Megadtam magam, engedtem érezni a szerelmet, amit hoztál. Kezdtem hinni, elfogadni, és megélni a pillanatok érzékenységét. Pontosan láttam, melyik csillag küldi ránk varázsló fényét, s tudtam, hogy a szél simogatása a te parancsodra érkezik, szíved üzenetét érzem. Érintésedtől lassan kinyílt titkos lélek-virágom, és mikor simogattalak, szirmaim selymességét nyújtottam neked. Suhantunk paripádon, suhantunk a sötétben a csillagunk alatt. Bárki mellett mentünk el, ez az út a miénk volt, senki nem léphetett rá. Mint egy fényalagút a forgatagban, mely utat jelöl, óv a világ zajától és porától. Ölelhettelek egész úton: ez az az út, melyet mindig visszavágyom.

Titkos váradba fogadtál, fürdőddel kényeztettél, öleléseddel kínáltál, ágyadba fektettél, takaróddal óvtál.

A hajnali lehűlés megérintette lelked, hűvös lettél, kimért mozdulataid megálljt intettek a tekinteted gerjesztette hitnek és érzéseknek. Nyirkos volt a csókod, mint a mai napon az esőtől áthűlt levegő. Az emlékezés sem melegít át. Hideg testemnek a meleg tea nem segítség, a különbség fájdalommal emlékeztet a távolságra.

Bezártam magam a tornyomba megint, és dobnám el a kulcsot. Dobnám, ha az álmodozás nem ragasztaná kezembe.

Holnap már erős leszek, és nem hívlak, nem engedlek tornyom elé, szívem.