Tenyérbe zárt kavicsok…

A vasútállomás ütött-kopott épülete mögött csordogált a kis patak. Ott gubbasztott. Kavicsokat szedegetett. Olyanokat, amiket a víz formált, csiszolt fényesre. Gyakran járt ki ide, hogy néhány szép darabot találjon. Nem magának gyűjtötte, a beteg kishúgának keresgélt. Ő soha nem jár majd itt, épp ezért sokat mesélt neki erről a helyről. És a kövekről.
Iskola után elfutott a vasúti sínek mentén, le egészen az elhagyatott kis bódéig. Kicsit félt. Amikor egyedül volt ez gyakran megesett vele. Sok történetet hallott azokról a fura alakokról, akik azon a környéken szoktak éjszakázni. Csövesek. Mondogatták a felnőttek. De gondolta, amíg világos van, nem eshet baja.
Iskolatáskáját, bedobta a régi váróterem ablakán. Osztálytársaival sokszor játszottak ott. Mindenféle történetet találtak ki. Bújócskáztak, de néha játszottak olyan nyomozósdit is. Szerette ezt csinálni. Elképzelték, hogy elkapják a rossz fiúkat. Jókat nevettek. Sok mindent találtak már ott. Sörösüvegeket, újságpapírokat, injekciós tűket, meg olyan dolgokat, amiket nem tudtak beazonosítani. Egyszer még egy doboz gyufát is találtak, majdnem fel is gyújtották a rongyokkal és papírokkal együtt az egész épületet. Akkor mondjuk nagyon megijedtek. Többet nem is jöttek ki. Csak ő. A kis patakhoz. Mert itt szép kavicsokat lehetett találni. És neki az kellett.
Levette a kabátját, noha kissé már csípős volt a levegő. Azt is rádobta a táskájára, megkerülte az épületet és learaszolt a patakhoz. A talaj színes volt a falevelektől és sáros a délelőtti esőtől. Lassan haladt lefelé az árokparton. Cipője meg-megcsúszott az avar rejtette köveken, lába elakadt egy-egy nagyobb gyökérben. A faágak ropogtak léptei nyomán. Aztán leért. A víz kristálytiszta volt és jéghideg. Feltűrte pulóvere ujját, és kotorászni kezdett benne.
Zsebében őrizte a zsákmányát. Tudta, hogy húga imádni fog minden egyes darabot. Ma kifejezetten szép köveket sikerült találnia. Volt köztük egy kék, egy rózsaszín és egy csillogós ezüstszínű. Az volt a legszebb. Azt lehet, hogy meg is tartja magának.
Az épületben hárman voltak. Éppen a táskájának a tartalmát borogatták ki a földre, amikor észrevették őt az ajtóban. Először nagyon megrémült. Valami azt súgta neki, hogy szaladjon el. A fiúk egy zacskót adogattak egymásnak. Beleszagoltak és jót röhögtek.
Hátrálni kezdett, de nem jutott messzire. Egy másik ember hangját hallotta meg a háta mögött. Megfordult és szembe találta magát a tizenöt év körüli fiúval. Ismerte az iskolából. Tavaly végleg kimaradt. Vagy kirúgták? Nem emlékezett. A félelem teljesen lebénította. Agya azt kiabálta neki, fusson, ahogy a lába bírja, de a lábai nem engedelmeskedtek. A fiúk egyre közelebb jöttek hozzá. Furcsa, maróan édeskés szagot árasztottak magukból, amitől teljesen elkábult, természetellenesen kitágult pupillájuk halálra rémítette. Végül körbeállták. Csapdába esett.
Megpróbált megszólalni, de szája kiszáradt, torkában furcsa gombóc keletkezett, amely elzárta a hangok útját. Az agya kattogott. Az anyukája várja ebédre. Reggel mondta neki, siessen haza. Ne tekeregjen folyton a sínek mentén. Inkább a leckéjét írja, és segítsen a házimunkába. Érezte, ahogy egy könnycsepp végiggördül hamuszürkére rémült arcán.
Olyan hirtelen történt minden. Az egyik fiú megfogta a vállát és nekilökte a falnak. Érezte, ahogy az ütéstől felrepedt a bőr a homlokán. Sírva fakadt. A másik fiú megfogta a haját, hátrahúzta a fejét és teljes erejéből a bordái közé vágott. Akkor összeesett. Hányni akart. Üvölteni. A fiúk röhögtek. Ütötték. Röhögtek. Megmarkolta a köveket a zsebében. Erősen szorította őket és lehunyta a szemét. Az utolsó ütést már nem érezte. A félelmet sem. Soha többé…
…Az édesanya könnyekkel teli szemmel hallgatta a rendőrt. Nem értett semmit. Az égvilágon semmit. Tenyerében tartott három követ. Egy kéket, egy rózsaszínt és egy olyan furcsán, tompán csillogó, ezüstszínűt…