Tiszavirág

Fenn az égen madarak szálltak és a nyugodni készülő nap csókolgatta a Tisza vizét. Csónak ringatódzott a fák növekvő árnyékában, egymagában, mintha csak úgy ottfelejtették volna. Gondatlan volt a halász, talán, nem kötötte elég erősen a parthoz, kioldódott a vékony zsineg és az apró hajó lassan elindult, lefelé a sodrásban. A szélben hajladozó fák és a nádas susogva integettek utána. A folyó csendes volt, nyugodt, a hullámok lágyan haladtak előre. A víz mélyén, egy apró lény szorgoskodott. A meder iszapjában élelmet keresett, mint minden nap mióta megszületett. Sosem látta még a napfényt, sosem érezte a melegét. Itt a felszín alatt, minden ugyanolyan volt. Ismert már minden követ, minden gyökeret. Tudta hogyan talál táplálékot, és azt is megtanulta, mitől kell félnie.Néha sötét, fenyegető árnyék vonult át fölötte, olyankor reszketve megbújt egy lyukban. A szürkeség és a hideg, ami körülvette, olyan volt, mint a tudat, hogy ennie kell és életben maradni. Ez volt egyetlen célja, túlélni. Miért? – arra sosem gondolt, élnie kell önmagáért a létezésért. Soha sem vágyott másra és nem akart ennél többet.
Evett éppen akkor is, ahogyan máskor, aztán hirtelen, egy pillanatra megdermedt. Izgalom lett úrrá rajta, maga sem tudta mitől. Megszállta valami legyőzhetetlen erő. Egész testét átjárta és tudta, most már mennie kell. Menni kell föl, a víz fölé, ahol még nem járt sosem. Hogy látnia kell a napot, olyat, amit addig elképzelni sem lehetett. Felúszott hát, kimászott a vízből, érezni kezdte a simogató szellőt, a bársonyos fényt és egyszerre szárnya lett. Felemelkedett, magasra, az arany ragyogása borította el és megborzongatta forró, édes leheltével a nap. Aztán a sejtjeit átjárta valami fura gyötrelmes, égető szenvedély, amin már nem tudott, nem is akart uralkodni. Őrült, gyönyörű táncba kezdett, és aztán meglátta Őt. Az egyetlent, aki rá várt. Nem értette miért, de nem is számított már. Egyszerűen, így kellett történnie. Millió társa volt kint, akik táncoltak, mint ő maga és olyanok is akik, csak vártak, de az az egy… Annak, tudta jól, csak ő kellett. Boldog vágy járta át, aztán egyek lettek és a világ örökre megszűnt olyannak lenni, amilyen volt. Sorsa beteljesült. Elbűvölte az élet gyönyörűsége. Igen ez az, amire várnia kellett, a létezés egyetlen igazi értelme, ez a szépséges csoda: a Szerelem. Ezért van a Földön, minden lélegzetvétel, minden szívdobbanás. Ahogyan reggel felkel a nap és aztán lenyugszik.Ezért olyan fényesek a csillagok. Ó, milyen boldogság ez!
Aztán érezni kezdte, elfogy az ereje. Sok-sok társa hevert már a folyó habjában holtan. Nem tudott már repülni, ő sem. Még menni akart tovább, nem hitte, hogy véget érhet, apró lelke minden erejével tiltakozott:- Nem, nem lehet, élni kell! – de a teste elfáradt. Helyet keresett, ahol leszállhatott. Pihenni akart…és szépen, csendben megnyugvásra lelt.
Lassan a felhők szélén, a világ végén eltűnt a nap, és a felragyogó hold fényében, csak az alvó, tündérszárnyú kérészeket ringatta a Tisza.