Tíz méter

Nem emlékszem, mi volt az a mozzanat, ami ide juttatott. Hiába próbálom felidézni az elmúlt időszak eseményeit, egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy ésszerű magyarázatot találjak erre az egész őrületre, ami körülöttem zajlik.
Ha visszagondolok a gyerekkoromra, arra az időszakra, amikor a lányok királylányok, a fiúk valami szuperhősök szeretnének lenni, akkor azt hiszem, nem ezt álmodtam, ami most történik velem. Akkoriban boldog, békés családot szerettem volna egy szép családi házban, kutyával, macskával, egy kicsi virágoskerttel. A ház mögött veteményeskert krumplival, kelkáposztával, eperrel és málnával. Hét végén, úgy gondoltam, majd felkerekedik a család, elmegyünk valami szép helyre. Állatkertbe a gyerekekkel, vagy éppen kirándulni a hegyekbe.
Soha nem voltak nagy álmaim, csak ilyen egyszerűek, véghezvihetők.
Ment is minden a maga útján, talán még boldog is voltam sokáig. Férjhez mentem, gyerekeink születtek. Eddig rendben, gondoltam, majd a ház is jön hamarosan. Évek óta éltünk már albérletben, valahogy kifolyt a kezünk közül a pénz. Nem mintha sokat kerestünk volna. Én minimálbéren dolgoztam egy multicégnél, a férjem egy vállalkozónál volt árubeszerző.
Nem kellett sok idő, hogy rájöjjek, az álmaim bizony nagyon messze kerültek. Hihetetlenül messze. Nagyon keveset tudtunk félretenni, de azért a szocpollal és némi bankkölcsönnel sikerült egy másfél szobás panellakást vennünk a kilencedik emeleten. A szomszédok kedvesek, fiatalok, velünk egykorúak. Összejártunk. Először a két család, aztán egy idő után csak a férjem és a szomszédasszony. Persze nem azonnal jöttem rá a dolgokra, de amikor kitudódott, összeroppantam. Kezdett kicsi lenni a ház, a munka egyhangúsága kiborított, félni kezdtem. Képtelen voltam beszállni a liftbe, aztán már a buszra sem ültem fel, inkább gyalog jártam. Így aztán többször elkéstem a munkahelyemről. Persze, hogy kirúgtak, csak az alkalmat várták. Eddig sem voltunk gazdagok, de ami ezután jött, az maga a pokol.
Nem tudtam, mihez kezdjek most, kihez forduljak. A férjemhez semmiképp, ha eddig nem értette meg a félelmeimet, ha csak úri passziónak gondolta, akkor ezek után mit mondana? Nem is tudtunk már beszélgetni semmiről. Ö a problémáit átvitte a szomszédba, én meg levezettem a gyerekeken. Üvöltöztem velük minden apróságért, aztán meg órákig sírtam, és utáltam magam, és elhittem, hogy csak össze kell szednem magam, és minden jóra fordul. Az utolsó csepp a pohárban talán az volt, amikor a lányom azzal jött haza az iskolából, hogy utál, hogy ilyen szegények vagyunk. Mert a Julcsiék a tengerre mennek nyaralni, és az anyukája megengedte neki, hogy megvegye az Árkádban azt az aranyos Hello Kittys tolltartót, amire én azt mondtam, hogy nem lehet. A szemembe vágta, hogy minden osztálytársa gazdagabb nálunk, és én vagyok az oka, hogy neki ilyen szegénységben kell élnie.
Akkor valami megbomlott bennem. Fogtam a főzőkolbászt, amit vacsorára akartam gyorsan kifőzni és a falhoz vágtam, aztán szép sorban mindent, ami a kezem ügyébe került. Egymás után. Komótosan. Aztán üvöltöttem, mint egy kutya, akinek a lábát becsípte az ajtó.
Talán tényleg úri passzió? De akkor mi ez a sok fal körülöttem? Miért akar összenyomni annyira, hogy nem kapok levegőt?
Már tudom, hogy az álmok hazudnak, hogy az égvilágon semmi közük a valósághoz. Aki szegénynek születik, az az is marad. Szeretnék kitörni a falak fogságából, végre fellélegezni, kinyújtózkodni, de egyelőre csak ez a tíz méter az, ami az enyém. Tíz méter folyosó. Rácstól rácsig.