Szegeden a választások előtt hatalmas tömegek gyűltek össze. Kántáltak, dobálóztak, borítgattak, ütögettek, vagyis jól elvoltak. Ha netán egy ártalmatlan nézelődő az útjukban volt, bekebelezte a hömpölygő csoport. Aztán egyszer történt, hogy egy fiú megállt velük szemben a kordon túloldalán. Hogy hogyan került oda, s egyáltalán mit akart ott, rejtély, mindenesetre ott ácsorgott, kezében egy hangosbemondóval. Mosolyogva nézett végig a sok emberen, aztán beleszólt a hangosítóba naiv, gyermeteg hangon.
– Sziasztok, András vagyok, végzős gimnazista, és egyszer majd orvos leszek. És ti kik vagytok?
Erre sugdolózás kezdődött, meg pár szidalom, valami ehhez hasonló: – Te, figyelj már, ez szívat minket? Őőő, kik is vagyunk… Mi van? Ez nekem bonyolult. ANYÁDAT! Mi az a gimnazista? – majd ezután jött az egységes válasz: – Jobboldali radikálisok!
– És miért vagytok akkor katonának öltözve, ha nem azok vagytok? – kérdezte a fiú pár másodperc színlelt gondolkodás után.
– Merthooogy…őő…hát, hogy mutassuk, milyen erősek vagyunk nem? De, de, de… – Szólt a tömeg.
– Hm. A hatéves unokaöcsém is katona volt farsangkor. Zsákbaugrani is fogtok?
– De várjál, ez komoly dolog, kisfiam.
– És értetek már el vele valami jó dolgot?
– Őőő… Én például bevertem egy rendőr fejét!
– Eejnye radikális, kopasz bácsik, nem tudjátok, hogy az csúnya dolog? Fáj neki. Szegény rendőr csak a dolgát végzi. Nektek mi is a dolgotok?
Erre már nem tudtak válaszolni olyan könnyen. Fejüket leszegték, vörösödni kezdtek. Aztán az egyik zokogva kitört, hogy: – Hagymát szedni… De én… Én gyűlölök hagymát szedni – majd hangos hüppögéssel társának nyakába borult. Aztán még néhányan hasonlóan tettek, két perccel később már az emberek fele sírt.
– És mondd, kedves bácsi, akkor miért nem csinálsz mást?
– Mert… – még mindig nehezen mondta ki a szavakat, de már nem folytak a könnyei – Mert nem tudok semmi mást, és nem… nem tanultam az iskolában. Már nem vesznek fel sehova.
Az utolsó szavakat már megint bömbölve mondta, s már ketten tartották kétszáz kilós, izmos testét.
– Akkor most rögtön menjetek haza, és írjátok meg a házi feladatot, hogy a társadalom hasznos tagjává válhassatok.
A fiúnak ekkor már hangja dörgő, mély volt, ugyanaz a düh hangzott benne, ami a szemében lángolt. És a tömeg elverhette volna őt is, mégsem tette. Csendben hazakullogtak, bocsánatot kértek az anyukájuktól, és a következő tíz évben pedig Magyarország rohamos fejlődésen ment keresztül minden téren. Azóta politikai beszédeken vattacukrot osztogatnak, lehet óriáskerékből vagy körhintából hallgatni a politikusokat, és csak néha-néha, megszokásból verődik össze egy kisebb csapat ijesztő ember, de már tőlük sem kell félni. Odamennek a lufiárushoz, és nyugalomban nyalogatják tovább fagylaltjukat.
7 hozzászólás
Édes naivitásról árulkodik nekem ez a mű :), nem igazán szatíra szerintem.
Üdv, Poppy
Kérdezhetek?
Te vagy a gimnazista?
Kizártnak tartom, hogy valóságot ábrázolna. 🙂 De már én is kíváncsi vagyok. 🙂
Kérdezhetsz. Én vagyok a gimnazista. Ja és az álomvilág, a naivitás tudatos. A valós rész én vagyok és a probléma.
András
Szia!
Bárcsak ilyen egyszerű lenne… de nem így müködik sajna…
Barátsággal Pnaka!
Szia!
Én szatírának tartom, méghozzá erős szatírának. Nincs itt semmi naivitás.
:-)))
Akár így is működhetne, csak kell valaki, aki ki mer így állni. Egy szál egymaga, a tömeggel szemben. Mondjuk, egyet ismerek, de az nem most volt. Gratulálok írásodhoz!
Üdv.
Köszönöm! Artur, a szokásossal ellentétben most pont úgy értelmezted az írásom, ahogy én is gondoltam. Pedig reméltem, hogy valami harmadik dolgot találsz majd benne, de sebaj, örülök, hogy valaki végre elfogadja szatírának.:)
András