A HÉV, Szentendrére közlekedő járatán ült Koppaunek bácsi, kockás szatyorral a kezében. A békásmegyeri piac aktív szabadidős elfoglaltsága után a Duna áradását tervezte megtekinteni. Gyönyörűen sütött a nap, helyén volt minden és mindenki. Mivel betegeskedő felesége távol maradt a mai kulturális programtól, nyugodt szívvel játszhatta meg a kancsal öregembert, és bámulhatta meg a fiatal lányok ki-kivillanó testrészeit. Koppaunek bácsi alapjában véve elégedett volt, amikor is valaki csúnyán belerondított ebbe a fene nagy nyáreleji idillbe. Árpád híd megállóhelynél ugyanis felszállt Feri, harmincas médiasztár és cirkuszi fellépő. Hanyagul odament az egyetlen helyhez, amely szabad volt, és megtámasztotta magát az üléssel. Ő is a lányokat stírölte. Koppaunek bácsi elméjében valamifajta jól ismert tiltakozás tárgyiasult Feri személyében. Enyhe vérnyomás-emelkedést tapasztalt és lüktető nyaki ütőeret. Ősz homloka egészen elvörösödött. Sokáig tűrt, aztán végül kirobbant belőle a szó:
– Miért nem ül fel rendesen az ülésre, fiam? – itt még próbált valamifajta atyáskodó mosolyt is arcára erőltetni.
Feri felhúzta a szemöldökét, szigorú arcát az öregre biggyesztette. Hatásszünetet tartott, mielőtt megszólalt volna.
– Mert törpe vagyok.
– Nem ezt kérdeztem! – Koppaunek úr már belsejében remegett a dühtől – Azt kérdeztem, miért nem ül fel rendesen az ülésre?
Feriben elhatalmasodott harimncöt évének összes atrocitásokból eredő keserűsége. Szemöldökét újra felhúzta, de most már egy meglehetősen gonosz mosoly is megjelent szabályos, kocka alakú arcán.
– Mert nincs kedvem, Öreg! – kicsit előre is hajolt, a nyomaték kedvéért.
Szemeivel végigpásztázott a HÉV nyár-lelkű utasain, aztán kibámult az ablakon. Önmagában halkan fütyürészni kezdett.
Koppaunek bácsi átmenetileg feladta a harcot, ő is a Dunát nézte, de valahogyan elmaradt az élmény, amit erre a napra szánt önmagának, átélésre. A folyó nem volt magasabb most, mint bármelyik május végi nyárelőn. Ezen is felháborodott. A feleségét kezdte el okolni. Ha Marika most itt volna, rátenné szép, idős kezeit az övére és halkan-csendesen azt mondaná: „Hagyd, Géza! Ne bántsd ezt a fiút, nem tehet róla!” De, Koppaunekné pont ma szenvedett a magas vérnyomása okozta lábduzzadástól, és tette meg azt a bátor lépést, hogy nincsen jelen, itt Békásmegyer és Batthyány tér között, vele, Koppaunek Géza, nyugalmazott földrajz-biológia szakos tanárral. A férfi végkép elkeseredett és ezzel elvesztette lába alól a talajt. Már nem érzett erkölcsi gátat maga körül. Ahogyan ránézett a Dunára, tudta, nem bírja abbahagyni. Rámordult a szemben ülőre.
– El fog esni! Üljön fel rendesen az ülésre! – az egykor félelmetes fekete szemöldökei helyén ritkult fehéreket szigoran összevonta. Ettől leginkább bosszantóvá vált.
Feri összevonta a mellkasán a karjait, megmozgatta rajta a tetovált bicepszet.
– Ne szórakozzál, Öreg! – emelte fel a hangját.
Valaki a szomszédos üléssorról éles hangon bekiabált.
– Hagyja már azt a szerencsétlent békén! Vén bolond!
A közfelháborodás is egyre nőtt. A tömeg morajlott. Megzavarták békés délelőtti szabadságos-napfényes idilljét. Koppaunek bácsi újra támadásba lendült. Odafordult a törpe mellett ülő szemüveges, vékony, félénk kisfiúhoz. Nyugodt, halk, jó-pedagógus hangján szólította meg a gyereket.
– Mondd, kisfiam, hogy hívnak?
– Neumann János Csaba – suttogta a kisfiú.
Feri felröhögött. Odafordult a kicsihez. Azt akarta mondani, hogy „jó voltál, fiam!”, de elakadt a szava, amikor tekintete egy gyilkos női szempárba fúródott. Anyuka szemben ült vele és igyekezett a lehető legrondább nézést produkálni. „Francba, ezt a kölköt tényleg Neumann Jánosnak hívják!” Feri bocsánatkérően biccentett a felbőszült anyuka felé. Ha Neumann, akkor Neumann. Demokratikus világot élünk…
De, a szomszédos üléssoron nem csillapodott a vad röhögés. Gimnazisták ültek, szépen egymás mellett és a lányok meg rajtuk. Anyuka cérnavékony hangon átkiabált nekik.
– Min röhögtök! Neumann János híres, magyar származású tudós volt.
Feri próbált komolyan bólogatni. A srácok már gurultak a jókedvtől. A kisfiú elsírta magát és odabújt az anyjához. A féktelen jókedvnek két idős hölgy is igyekezett véget vetni.
– Elég, fiúk! Micsoda kamaszok ezek! Te, Bözsi! Ezek mobiltelefonálnak meg drogoznak. Ettől ilyen fegyelmezetlenek. Az unokám is…
Folytatta volna, de akkor egy fiatal apuka, bébihordóval a mellkasán rájuk kiáltott.
– Süket öregasszonyok! Mit tudnak a mai világról, ezek a gyerekek már úgy kezelik a számítógépet, ahogy maguk sosem fogják! Okos fiúk ezek és szabadok! Ezek nem meneteltek piros nyakkendővel a nyakukban, zászlót lengetve! Ez már egy másik generáció.
Az apukára egy ötvenes, jól megtermett hölgy válaszolt, valami olyasmit, hogy ejnye, fiatalember, én is számítógépen dolgozom az irodában, és este bizony a New Yorkban élő lányommal csetelek, de hangját elnyomta a tömeg, akik mind találtak a másik szavában, viselkedésében, öltözködésében és egyáltalán létében kifogásolni valót.
Koppaunek bácsi a fejét csóválta, aztán sűrűn „pardonozva” elcsoszogott kockás szatyrával az ajtóig. Feri, a törpe ment utána, és megtámasztotta hátát a kapaszkodóban. Nyugodt arccal stírölte az öreget.
– Maga is Békásig megy?
– Ja, ja, fiam! Leszállok. Mit szól ehhez a bolondokházához? – biccentett a féktelenül üvöltöző és egymást köpködő tömegre.
– Felháborító, mennyi előítélet van ma ebben az országban! – mosolyodott el Feri.
– Na, hallja! – sommázta Koppaunek bácsi – még jó, hogy Marika, a feleségem nincs itt. Tudja, nem bírja az erőszakosságot.
Együtt szálltak le. Az öreg a piac felé vette az útját, Feri a lakótelepnek vágott neki. Újra sütött a nap.
5 hozzászólás
Ez csudajó történet! 🙂
Köszönöm Virág! Csak egyszer meg ne történjen… : )))
Remek! Van arányérzéked. A történetmeséléshez pedig tehetséged van. Gratulálok.
Nagyon tetszik a történeted! Teljesen elfelejtettem, hogy egy “amatőr” író művét olvasom, annyira belefelejtkeztem. Köszönöm és gratulálok!
Nagyon jót irtál,tetszett nagyon!Még sok-sok ehez hasonlót fogalmazzál.
Grat.