Nemrég még a nyári napsütésben fürödtünk, ma pedig az őszi levelek záporában. Végtelen mennyiségben hullnak, miközben a nap sugarait megtörve váltanak színt, formát és célt.
Kicsit hűvös van, de elviselhető. A szél is aktívan végzi a dolgát, de mindez a szobából nem érzékelhető, pusztán a látványa mesés.
Emili sokadszorra olvassa kedvenc könyvét, már-már fejből tudja a sorokat, sőt, talán még szebben is fogalmazza meg az író gondolatait. Körülötte mozgó világból semmit sem érzékel. Nem lát, nem hall, nem érez sem szomjúságot sem pedig éhséget. Utóbbit a betűkkel elégíti ki. Ám hirtelen valamilyen megmagyarázhatatlan, földön túli erőnek köszönhetően, felpattan az ágyáról, félre dobja a könyvet, magára veszi a kabátját és kiviharzik a szobából. Testvérei értetlenül állnak, de már megszokták, hogy húguk nem a megszokott emberek sorában áll. Nem olyan lány, mint azok, akiket ismernek. Csendes, visszahazudó, gondolkodó, és nem jár társaságban, holott ez elvárható lenne az ő korában. Fiatal, életre való, de csak olvas, varr, főz, takarít, mindezt némán, érzelemmentesen, mintha gép lenne, akiben nem idegek vannak, hanem kábelek, akiben nem vér folyik, hanem olaj. Arca mindig rezzenéstelen, történjen bármi, ő komor marad és a véleményét sem mondja ki. Néha ír, de senki nem tudja, hogy mit. Csak körmöl, mintha attól tartana, hogy kifut az időből, elvesznének a gondolatai, elszállna a tudása, elfelejtené mindazt a gyönyört, amit megpróbál hitelesen visszaadni.
Fejét lehajtva, összehúzódzkodva sétál. Továbbra is a kis, a sajátmagának teremtette világban van. Nem akar onnan kilépni, mert fél, hogy ha megteszi, újabb sebeket kap, és a meglévők is felrepednek, melyek kibírhatatlan, végzetes fájdalmat okoznak majd neki. Nem akar meghalni, mert tudja, hogy rengeteg dolga van még, amikhez szinte még hozzá sem fogott. Hatalmas tetteket kell végrehajtania, amikhez még nem tanult eleget. Még nem teljesülhet be a végzete.
Leül a folyóparton a kemény és rideg betonra, előre hajol és szemléli a körülötte levőket. Próbál olvasni az arcukból, a mozdulataikból, a gesztusaikból. Mindent megfigyel, ami közelebb viszi az emberi személyiséghez. Nem kérdez, csak néz. Úgy gondolja, ha hallgat, ha a háttérből szemlélődik, akkor nem sérül senki. Sem a társ, sem ő.
Tekintete nem szokott sokat időzni egy helyen, de most megállt.
Egy srácot nézett, aki fotózott. Megkísérelte elkapni a folyó egy soha vissza nem térő mozdulatát, egy olyan jelenséget, ami megismételhetetlen és leírhatatlan szépségben nyilvánul meg. Emili hiába kereste, ő nem látta azt a csodát, amit a fiú nyilván már régóta keresett. Talán egész nap ott volt, de az is lehet, hogy csak nem rég érkezett. Tény, hogy kitartását siker koronázta. Elégedett arccal nézett körül, amikor meglátta Emilit. Szemük összeütközött.
A lány nagyon megijedt. Felpattant és már rohant is volna valami „biztonságos” helyre, ahol leplezni tudja zavarát, mikor „elkapták”.
Egy ismerőse volt, akivel már jó ideje nem találkozott. Ő a kislányával sétált. Emili nagyon szerette a csöppséget, bár ő azon a véleményen volt, hogy nincs türelme a gyerekekhez és a picik is félnek tőle.
Mint minden gyerek, ő is játékokkal megpakolva közlekedett. Lementek a lépcső lábához labdázni. A kislány meg akarta mutatni, mekkorát tud dobni, és elhajította egészen a fotós lábáig. Emili ezt nem látta. Csak lehajolt és játékosan megkérdezte tőle: „na, most mi lesz?”
„visszahozza a bácsi”- érkezett a válasz, majd elfutott az anyjához.
„ A labda”, szólt egy hang, ami oly’ távolinak tűnt. Emili felegyenesedett, megfordult és szembe találta magát a fényképésszel.
Álltak vagy fél percig, de egy örökké valóságnak tűnt. Nem beszéltek. Egymás szemébe nézve kommunikáltak. Látták a másik lelkét, érezték egymás érzéseit, hallották a szemben álló gondolatait. Tekintetük szüntelen „beszélt”, mintha rengeteg megbeszélni valójuk lett volna. Soha nem találkoztak. Egymás nevét sem tudták. Ez a félpercnyi idő azonban elég volt ahhoz, hogy kívül-belül megismerjék a másikat. Többet tudtak meg, mintha egy egész életet átbeszélgettek volna.
Nem hiába mondják: „Szem, a lélek tükre!”. Ezt, most, a valóságban is megtapasztalhatták.
Temze zavartalan folyását nem zavarja semmi. Nyugodtan halad a medrében. Tükör sima felületén, a város egén gyülekező szürke felhők csillannak vissza, előre vetítve, hogy nem sokára megbontják ezt az egységes felületet.
A széleken már mozgolódnak az emberek, esernyőjük után kutatnak, vagy csak felállnak és menedéket keresnek a természet könnyei elől.
Emili is magához tér. Megköszöni a labdát, kiveszi a fiú kezéből, megfordul és elindul haza. A srác értetlenül áll és néz a lány után. Csalódott. Ő azt remélte,hogy majd beüllek valahová, megisznak egy forró teát és verbálisan is elkezdenek beszélgetni. Ehelyett egy „kösz” és vége.
A lány bement a házba, majd a szobájába és folytatta az olvasást ott, ahol abba hagyta, mintha mi sem történt volna.
Este, mikor álomra hajtotta a fejét, eszébe jutott, hogy talán nem kellett volna csak úgy távoznia, mert hát mégis, volt valami kettejük között, amit azelőtt még soha nem érzett. Valami nem reális, valami megfogalmazhatatlan.
Vonzalom. Igen, vonzalom volt kettejük közt, de olyan erős, ami csak kivételes embereknél érezhet az ember, olyan, amit a sors ír elő.
Ez elől nem menekülhet. Vissza kell mennie!
A következő héten minden nap elment oda, ahol találkoztak. De hiába. Nem volt ott senki. Mintha soha nem is lett volna. Mintha csak a képzelete játszott volna vele azon a délutánon. Nem értette az egészet. Mire volt hát jó, hogy találkoztak? Miért kellett neki megint éreznie? Miért játszadozik vele a sors?
Végül is arra a megállapításra jutott, hogy nem kergeti tovább ezt az emlékképet. Elfogadja, hogy ez egy egyszeri, vissza nem térő alkalom volt, amit végeredményben ő rontott el azzal, hogy faképnél hagyta azt az embert, aki lehet a boldogságot jelentette volna.
2 hozzászólás
Jól írsz, Sodor magával a novellád.
Szeretettel gratulálok: Noémi
"ridegek és depressziótól átitatottak" – írod a bemutatkozásodban az írásaidról. Eddig kettőt olvastam közülük, de nem értek egyet ezekkel a jelzőkkel. Szerintem inkább érdekesek.