Tyr kardja 8

Harc a szabadságért

Leif és Svea a templom kijárata felé indultak, mikor egy hang keményen rájuk parancsolt:
– Megállni!
A fiatalok megmerevedtek, és az előttük lévő sötétségbe nézte, ahonnan egy alak bontakozott ki. Svea szeme kikerekedett, mivel felismerte a főpapot.
– Nocsak, nocsak! Hova ilyen sietősen, fiatalok?
Leif védően a papnő elé állt, és kivonta a kardját.
– Leif, ejnye, fiú, ez nem szép dolog. Megtámadnád a vendéglátódat? Ez a hála? – szólalt meg ekkor még egy hang, s a mellettük lévő sötétségből Leif mestere lépett ki.
Leifben egyszerre kavargott a harag és a tisztelet. Tudta, hogy menniük kell, de még nem jutott el addig a merészségig, hogy a saját mesterét támadja meg.
– Azt hiszem, most csalódtál a tanítványodban, nem de Sverker?- szólalt meg hirtelen a főpap.
– Igen, valóban csalódtam benne. Nem hittem volna, hogy ilyen alattomos, és képes egy kukk nélkül itt hagyni bennünket. Pedig még nem is ismeri az ajánlatunkat.
– De ismerem, és a válaszom, nem! Nem leszek a kutyájuk! Tyr nem azért adta a kardját, hogy magukat szolgáljam!
– Nem hallgatsz el mindjárt, te kis büdös utcakölyök! – támadt rá Sverker. – Ki tudja, mi lenne veled, meg a barátnőddel, ha mi nem fogadunk be benneteket? Talán már régen az Idegenek szolgái lennétek, s a kard nem téged, hanem valami Átkozottat szolgálna!
Leifben ekkor szakadt el a mindenség. Hogy mondhat neki ilyet a mestere? Hiszen tőle tanult mindent, amit csak tudott, és most mégis így beszél vele! Hirtelen haragot érzett, és gyilkolási vágyat.
Úgy szorította a kard markolatát, hogy az ujjai elfehéredtek. Hirtelen kívánni kezdte a kard által soha nem megunható érzéseket, melyek vérszomjas fenevaddá változtatták. A dühtől eltorzult az arca, hiszen megsértették, s ezt nem hagyhatta annyiban. De nem történt semmi. Leif rémült- csodálkozva vette ezt észre.
„Miért nem tudom használni a kardot ezekkel szemben? Talán azért, mert tisztelem őket, és a kard nem használható ilyen esetekben?” – tűnődött.
– Na, mi a baj, fiam? Miért nem harcolsz? Talán félsz ellenünk használni Tyr hadisten kardját?- kérdezte gúnyosan Sverker.
Leif azonban nem felelet csak ugrott. Akár a karddal, akár nélküle, de utat fog törni magának és Sveának. Ezek a nyavalyások nem fogják megállítani!
– Ne félj, mester, harcolok. Nem félek ellenetek használni a kardot, és be is bizonyítom!
– Remek!- szólt a férfi, és kinyúlt a mellette lévő fal felé, ahová a lándzsáját támasztotta.
Leif és a férfi kerülgetni, kezdte egymást, míg Torsten és Svea hátrább húzódtak. Leif szemében keménységet és gyilkos elszántságot láthatott a mestere, s ettől megijedt. Vad rommal ment neki a fiú a mesterének, s beleadta a teljes súlyát a csapásába. Sverker meglepődött a fiú gyorsaságán, erején, némaságán. Úgy csapott le rá, mint a hiúz.
– Ügyes vagy, fiam! Nagyszerűen harcolsz!- dicsérte a mester.
– Köszönöm, de még nincs vége. Még csak most jön a java!
Azzal elugrott a férfitól, s hiúzszemmel kezdte keresni a gyengepontját. Emlékezett rá, hogy a hasán van egy hosszú vágásnyom, ami néha fájni szokott. Azt kell eltalálnia, s akkor van esélye a győzelemre. Gyorsan akart végezni. Ismét ugrott, és a férfi hasát vette célba. Sverker sikeresen felfogta a csapást.
„ Nocsak! A hasamra célzott. Tehát a régi sérülésemre pályázik. Ki akar belezni a nyavalyás. Ügyes vagy, de ez koránt sem elég!”
Elkapta Leif torkát, s a földre szegezte a fiút. A gyerek ráesett a kardra, s most rémülten nézte a fölé magasodó mesterét.
– Remek voltál, Leif, de vége! Lásd be, nem vagy elég jó ahhoz, hogy engem legyőzz!
Azzal előhúzta az övéből egy tőrt, s a fiú szívébe akarta döfni. Ekkor Leif hirtelen érezte, ahogy a kard hirtelen pulzálni kezd alatta. Gyors mozdulattal ellökte magától a tanítóját, s felkapta a kardot. Torsten és Sverker rémülten felkiáltottak. A kard pengéje aranyszínű fényben ragyogott, s megjelent rajta a Teiwaz, Tyr hadisten jele.
– Azgard minden tornyára!- kiáltott fel a főpap. – Mi lehet ez?
– Nem… nem tudom! – dadogta Sverker is riadtan.
Mint ketten Leifre néztek, aki méltóságteljesen állt felettük, s a szeme vörössé vált.
– Ostobák! Azt hisztek, kisajátíthatjátok magatoknak a fiút?- kérdezte, s a papok rémülten vették észre, hogy ez nem Leif.
– Ki… ki vagy te?- kérdezte a főpap.
– Az, akit a fiú és a lány szolgál! Csak azért nem sújtalak benneteket halálra, mert a bátyám szolgái vagytok! Eresszétek el őket, és ha megtudom, hogy elmentük után üldözni, vagy elfogni merészeltétek őket, akkor a leggyötrelmesebb halállal büntetlek majd benneteket! Megértettétek?
– Igen, uram, meg!
Leif, vagyis inkább Tyr ekkor Svea felé fordult, s a kezét nyújtotta. A lány óvatosan lépett ura felé, s nagyon lassan helyezte a kezét a felé nyújtott tenyerébe. Határozott léptekkel indult a kijárat felé, s a két pap gyorsan elkotródott az útjukból. Mielőtt átlépték volna a küszöböt, a Leif testében lévő hadisten még egyszer visszafordult.
– Hagyok nektek egy kis emlékeztetőt, hogy a távozásom után meg ne gondoljátok magatokat!
A kard izzásának színe vörösé vált, s egy vörös sugarat bocsátott ki magából, ami a templom szemközti falába csapódott, egy hatalmas lyukat ütve rajta.
– Ez vár rátok is, ha megpróbáltok még egyszer az életben a Kiválasztott közelébe menni, és eltéríteni eredeti szándékától! Világos?
– Igen, nagyúr!
Várt még néhány másodpercig, majd elfordult, s Svea felé bólintva elindult. A templom istállójába mentek, ahol eloldozták a lovukat, majd nyeregbe kapva elindultak.
A két pap remegve nézte, ahogy eltűnnek a távolba.
– Veszedelmes vendégek voltak- suttogta maga elé Torsten.
– Igen – morogta Sverker is.
Svea és Leif ez alatt északnak fordulva vágtáztak. A lány ölelte a fiú derekát, de nem szólt semmit, csak üres tekintettel meredt maga elé.
– Jól vagy, Svea?- szólalt meg hirtelen a fiú, immár a saját hangján.
– Igen- mondta csendesen a lány.
– Valami baj van?
– Nem, csak… mindegy.
– Hová menjünk?
– Valahová, ami messze van ettől a helytől, és eléggé eldugott.
– Rendben van.