Ugorj, Tomi!

Tomi kiugrott az ablakon.

Tudom, nem egy nagy történet – tett már más is ehhez hasonlót. Na, de négy éves korában?
Ha azt kérdezik, miért tette; nagyon én sem tudom. Az anyjával volt valami: amolyan anya-gyerek dolog, tudják! Meg valami köze volt hozzá a kutyának is. Persze, már sose tudjuk meg…
Hát, mikor Tomi aznap reggel felébredt – tudta, hogy az anyja már nincs otthon, mert nem szólt a Zorán -, úgy ahogy volt, pizsamában, mezítláb, hóna alatt a plüss zsiráffal, fogta magát, és a világra nyíló, hatalmas ablakhoz sétált.
Szürke volt minden odakint. Kevés volt a fény. Borús volt a reggel.

Széthúzta a fehér függönyöket. Apa kinn zörgött a konyhában. Mit sem sejtve rendezgette egy kék vázában, a reggel szedett liliomokat. A közelben szakította őket egy parkban. Mellette csendesen pihegett újdonsült házőrzőjük.
Szóval, Tomi széthúzta a függönyöket! Nem úgy, ahogy a felnőttek szokták, egyetlen mozdulattal…
Egyszer jobbra sétált el, szabad kezében a függöny egyik sarkával, aztán balra, a másikkal. Majd székre állt, és elfordította a kilincset.
Odalenn egy Trabantot látott parkolni. Jól ismerte az autókat. Tudta, hogy nem tudná elvezetni, mégis megfordult az agyában, hogy azzal is elszökhetne…

Persze, nem értik! Mi is vinne rá ilyen szörnyű tettre egy ilyen csöpp kis lelket? Kiugrani egy ablakon! Ha azt írom, az anyjával volt valami, azzal tényleg nem sokat mondok. Ha meg azt mondom, azért tette, mert annyira szerette az anyját, hogy bármire képes lett volna érte, azzal csak megkavarom az egészet. Lényeg, hogy nem érezte jól magát otthon! El akart hazulról menni!
Az apját is szerette, aki épp a szemetet ürítette az út melletti konténernél (mellette ott botladozott a nemrégiben vásárolt, párhetes eb), de anya volt a mindene!
Lehunyta a szemét, és rá gondolt. Pár perc is eltelhetett, mert…

Apa ismét odabenn motozott. Sietnie kellett! Nem veheti észre!
Kitárta az ablakot, a zsiráfot leültette a párkányra, aztán maga is mellé ült. Lenn sokan voltak…
Nem szeretett volna senkire ráesni. Halkan szólt, hogy álljanak arrébb.

Nem szaladtak át világmegváltó gondolatok az agyán, nem gondolkodott el rajt hosszasan, miért is teszi. Csak négy éves volt, az ég szerelmére! Honnan is tudta volna, mit jelent valójában: ugrani.
Kicsit ugyan félt, hogy megüti magát, meg hogy fájni fog, de a gyerekek még nem nagyon törődnek az ilyesmivel. Hamar semmivé foszlottak aggályai…
Anyával akart lenni, és anya odakinn volt.

Más, épeszű ember, talán az ajtót használta volna, de Tomi akkor ébredt, és az ablak elég jó ötletnek tűnt. Nem érezte a különbséget…
Megtaszította a zsiráfot, mire az a mélybe hullt. A szél miatt nem pont oda esett, ahová gondolta. Odalenn kis emberek ácsorogtak. Egy-kettő észre is vehette a zsiráfot, mert azt nézte.
– Várj, megyek én is – szólt a foltos után.
– Ugorj, Tomi! – üzente lentről a zsiráf, kitekeredett nyakkal.
És Tomi ugrott. Apa épp teát tett fel kis kedvencének.

* * *

A pizsamanadrág térdébe beletört a fű. Tomival szemmagasságban, kerti törpék integettek, ástak, simogattak csigákat, mind-mind különböző pózba dermedve. Tomi magába szívta a nedves fű illatát, és anyára gondolt…
Nem tudta kivárni, míg hazaér! Elé akart sietni, de nagyon félt az új ebtől, így az ajtón nem mert kijönni…
Ezért ugrott. Csak ezért.

Tudom, nem egy nagy történet – tett már más is ehhez hasonlót. Volt már jó néhány, kinek nem tetszett a dolgok „pillanatnyi” állása. Na, de négy éves korában?

Nem is fájt annyira. Legalább is nem érezte.

Apát látta fel-alá járkálni a teraszon, leforrázott lábszárral. A kezében üres csésze. A másikban a mobilja.
Könnyek csorogtak az arcán. Tomi ismét lehunyta a szemét. Nem tudta, miatta sír-e, vagy csak, mert megégette a bal lábát.