Hallotta az ismerős kopogást a feje fölött, egy női cipőcskét. Csukott szeme mögött már vörösen átsejlett a napfény, a testét rázó hideg sem volt már annyira elviselhetetlen, és az átkozott verebek már hangosan civakodtak a feje fölött. Reggel lett. Kinyílt a szeme, és megcsapta orrát a megszokott szag: a bőrébe ivódott dohányfüst, mosdatlan testének elviselhetetlen bűze, és a vizes sár gőze, amelyen feküdt. Gyomra összeszorult. Hát ismét felébredt. Hiába imádkozott este, hogy ne jöjjön el a következő nap, és az azt követő…Egyre szaporodtak feje fölött a léptek, vidám gyerekzsivaj csapta meg fülét. Tovább feküdt, várta a gyerekek gonosz kiáltásait, ahogy bekukkantanak a járda alá vájt üregbe, és tovább szakítják lelkének haldokló maradékán a sebeket. A kínzás gyönyörébe torzult kis arcok mind egy-egy ördögfejjé váltak, ahogy a fény hátulról világította meg őket az üreg előtt. Köveket ragadtak fel, és a lyukba dobálták, gyöngyöző kacajjal nyugtázva a nincstelen nyögéseit. Mikor megunták, tovább szaladtak az iskolába, hogy álszent arccal hallgassák, mi a jó, vagy a fontos a világban.
Mikor kissé elcsendesült az utca, fellélegzett. Bár már csak homályosan jutottak el hozzá a szavak és bántalmak, és a testén levő sebeket sem érezte, valahol a lelkében mélyen akkora sötétség honolt, hogy néha-néha még megérezte, hogy máshogy is lehetne. Hogy egyszer máshogy volt. De most, hogy gondolni már nem gondolt semmit, érezte a hatalmas gyűlöletet, ami benne hömpölygött. Gyűlölte az embereket, ahogy azok is gyűlölték őt. Undorodva nézte a sárban tekergő férgeket, és tudta, hogy valaki ugyanígy nézi őt épp most is… Aztán becsukta a szemét, és visszamenekült a szürke homályba, mely tudatának maradéka volt. Nem látott emlékképeket, nem álmodott és nem álmodozott. Csak régi, kedvességet felidéző illatok, színek, hangok kavarogtak tébolyult fejében, talán még gyermekkorából. Aztán teste görcsösen összerándult, és a szürkeség helyére örökké tartó, néma éjszaka borult.
Pár óra múlva, az utcaseprő talált rá. Benézett a járda alá, hogy elégtételt vegyen: van, akinek még nála is reménytelenebb az élete. Aztán szemet ütött neki, hogy az öreg nem lélegzik. Megvonta a vállát, és tovább indult volna, de aztán megfordult a fejében, hogy hátha neki kell majd kitakarítani a bűzlő üreget, és talán ha ő értesíti a rendőrséget, megúszhatja a takarítást. Néhány óra múlva telefonált a rendőrökért.
Még élt. Fonnyadt teste megerősödött a sok szenvedéstől. Bőre olyan volt, mint a fa kérge, a tüdeje úgy szívta magába láthatatlanul az életet, mint a vastag gyökerek a föld alatt.
Mikor csöppet sem sietve kiért a mentő, kelletlenül megállapították, hogy életben van, és kórházi ápolásra szorul. Kényelmesen a mentőautóba tették, és elhajtott vele a kocsi.
A kórházban megfürdették, tiszta pizsamát adtak rá, és infúziót kapott. Meleg volt, és tisztaság. A nővérek nagy ritkán beszéltek hozzá, hátha felébredt a kómából, és csak alszik. Soha életében nem volt ilyen jó dolga. Végre embernek számított.
Valahol mélyen, ahol a tudat nyugszik, mikor álmodunk, megmoccant valami. Tudta, hogy gazdáját még egyszer meg kell látogatnia. Pár pillanatra visszaszökkent a meggyötört elmébe és fényességgel megvilágította.
Az öreg felült, és végignézett magán. Hirtelen megeredtek a könnyei. Egész életében erre vágyott. Álmatag tekintete nem látta meg a karjából lógó csöveket, a többi eszméletlen beteget, és a lyukat a lepedőjén. Körbenézett, és fehér falakat látott, fehér ruhás emberekkel: angyalokkal, akik beszéltek hozzá. Boldog sóhajjal dőlt vissza a párnákra. Tudta, hogy a mennyországba jutott.
6 hozzászólás
Nem kíméllek! Tetszik. Gratula!
Köszönöm, hogy elolvastad! És köszönöm 🙂
Ez a novellád tetszik eddig a leginkább. Ütős! Ráadásul eléggé át tudom érezni, mivel kórházban dolgozom, és a betegeink között bőven vannak hajléktalanok.
Írjál továbbra is ilyen jókat!
Üdv: Gunoda
Kedves Gunoda!
Köszönöm, hogy elolvastad az eddig felkerült novelláimat. Nagyon örülök, hogy tetszik, a pozitív kritika mindig ösztönzőleg hat rám. 🙂
Szia!
Nagyon megható és minden szó a helyén van! Néha (nekem) kicsit tömö(nek hat) egy – egy írásod a sok jelző miatt, de ebben nem! Ebben minden a helyén van, a tröténet is nagyon szép és VALÓS..sajnos. Ügyi munka
Szia!
Köszönöm, hogy olvastad, és írtál rá!