Az az ártalmatlannak tűnő barna üvegcse, ami máskor ártalmatlan hashajtót vagy köptetőt tartalmazott, most a legszörnyűbb mocsokkal volt megtöltve.
Ópium.
Leírhatatlan, pokoli vegyület, ragyogó elmék és óriás nemzetek sárbatiprója. Amikor már kiszárad, nagyszerű eledel, a magyarok népének nemzeti étele. Sehol máshol a világon nem keverik tésztához vagy tejjel átitatott zsemlekockákhoz a fekete szemekből őrölt port, amely a szárazon zörgő termőtestből ömlik ki.
Hanem amíg zöld…
Furcsa, zavaros lé csurog a felhasított zöld mákgubóból, ahogy a késpenge felhasítja a nedves burkot, és apró cseppekben pereg a méreg. Habos, zavaros fehér kulimász, utánozhatatlan édeskés aromája belengi a pöttöm szobát, egy csonttá soványodott kínai, vagy egy ösztövér aszott indiai vénember deríti apró tégelyben a förtelmes koktélt. Egész életében a mákföldeken dolgozott, majd amikor az öregség kivett minden erőt az izmaiból, már csak a begyűjtött gubók kifejtését tudták rábízni a gyerekei és az unokái, akik a látástól vakulásig dolgoznak a földeken, verejtékezve szántanak, vetnek és aratnak. Az apró gyerekmarkokba mély sebeket metélnek a mákvirág szálai, ahogy puszta kézzel tépdesik ki a növényeket. Így megy ez már ezredévek óta, máktenyésztő fiából csak máktenyésztő lehet, nyomorúságos élet jutva osztályrészükül, hiszen aprópénz csupán az, amit ők kapnak a növény termesztéséért és feldolgozásáért. Semmi sem változik, a nagyapa szerszámaival végzik a nehéz munkát, és úgy tűnik még az infláció sem ért el ide az isten háta mögötti ültetvényekre, mert ugyanazon, és legfőképpen ugyanannyi rézpénzzel fizetik ki őket már generációk óta. Az egyetlen dolog, ami változik, az a kufár, akinek a zsebéből kipergő aprópénzre úgy vetik rá magukat a szerencsétlen parasztok, mint a varjak a kiszóródott vetőmagra télvíz idején. Régen elefántháton billegő tohonya, kávébarna képű hájtömegek, vagy teveháton poroszkáló cérnavékony hangú köpcös emberkék, akinek a lófarokba kötött haja a sarkukat verdeste, és a szürkésfehér port apró zacskókba töltve rejtették el a ruhájuk alatt, majd visszaindultak a végtelen hegyeken túl elterülő otthonukba.
Most pedig már terepszínű ruhás katonák jönnek északról és keletről. Az északiak tagbaszakadtak, dübörgő torokhangjuktól rengenek a hegyek, zúgó szárnyú vasmadarak gyomrába rakodják a mákonnyal teli zsákokat, és hiába dolgoznak éjjel-nappal a parasztok, úgy tűnik az éhségük az elmebajt okozó szürkés por után sohasem múlik el. Vagy pedig alacsony katonák jönnek napkeletről, zöld zubbonyban, vörös csillagos sapkában, és ők is egyre többet akarnak. Megmondta már a nagyapa is, hogy átkozott egy anyag ez, nem is való ember kezébe. Mert őneki még élénken éltek az emlékezetében azok a történetek, amelyeket az ő nagyapja mesélt neki, amikor vörös kabátos, fekete csákós katonák jöttek a folyókon, felgyújtották az ültetvényeket, ledöntötték a kunyhókat, szuronnyal irtották ki a lakosságot, akik nem tudtak elég gyorsan elmenekülni a hegyekbe. Majd összeszedték a démoni porral töltött zsákokat és a hajóikra rakodták azokat. Így megy ez már ezredévek óta. Az istenek pedig szemet hunynak felette, úgy tűnik…
Majd hangos zörgéssel emelkedik fel a gépmadár a földről, eltűnnek a düledező viskók, a végtelen ültetvényeken hajladozó milliónyi zöldessárga gubó egybeolvad, majd a talaj és a hegyek sárgásbarna lepedője átadja magát a végtelen fenyveseknek. Eközben a kis zsákok katonás sorrendben várakoznak a nehéz lemezekből ácsolt ládákban, miközben a nagydarab muszka bakák sorra pöccintették ki az elszívott Parliament cigarettákat a helikopter ajtaján. Hosszas utazás következik, végtelen fenyvesek és a késélű sziklákkal tüskézett vagy hólepellel fedett hegyláncok felett. Majd, szinte az utolsó kerozincseppekkel sikerült megérkezniük a célállomásra. Egy elhagyatott repülőtér valahol a végtelen kelet-európai sztyeppék kellős közepén. Egy elmebeteg diktatórikus rendszer romhalmaz hagyatéka, ahol Lenin szobra még mindig áll, de az intő kézre már a legmodernebb antennákat szerezzék, hogy még itt a semmi közepén is meglegyen a száz megabites sávszélesség. A nagydarab szőkésbarna hajú bakák leugrálnak a fürge szitakötőről, és felkapják a degeszre tömött ládákat, amelyek hangos csattanással repülnek be az óriás Kraaz teherautók platójára, miután angol nyelvű feliratok és szállítási okmányok kerülnek rá. A furcsa hadsereg eltűnik az éj leple alatt, és ahogy az újra feltankolt helikopterek ismét az égbe emelkednek, a magasból már csak az apró fekete bogaraknak tűnő konvojt látják, amely dübörögve halad napnyugat felé.
Megváltoztak az arcok. A hatalmas, kigyúrt óriások helyett, már zöldeskék szemű, inas suhancok őrizték a ládákat, gépfegyverek helyett ezüstösen csillogó pisztolyokat és kis golyószórókat szorongattak, miközben Versace ingjeikben ücsörögve eregették a füstfelhőket a kemény dobozos arany Marlboro-kból. A teherautók lassú tempóban baktattak a végtelen kelet-európai pusztaságon át. Majd amikor az első bíbor csíkok megjelentek az ég alján, a hajnalpír derengésében a két alak csapott egymás tenyerébe. A kisportolt ukrán és a hájas magyar furcsa kontrasztot alkotott az elhagyatott vasútállomás mellett, amint a kézfogás után kicseréltek egy szálat a cigarettásdobozukban. Majd a ládák is eltűntek a hatalmas marhavagonok gyomrában, mindezt a zöld ruhás határőrök kíséretében, akik haptákba vágva tisztelegtek a Nike joggingba öltözött hájtömeg előtt, aki még a kora hajnali sötétségben sem vette le a foncsorozott keretes Ray-Ban napszemüvegét. Majd a pufók tenyér rácsapott az utolsó vagon ajtajára és a kék-szennyes-sárga mozdony megindult az ezüst sínszálakon, mintha a kelő nap sugarai elől menekülne.
Dombokká süllyedtek a Kárpátok hegyláncai, majd azok is teljesen eltűntek Tisza vadul kanyargó holtágai között, hogy átadják helyüket az Alföld végtelen síkságának. Néha meg-megállt a vonat, időnként egy-egy fiatal rendőr akart benézni a vagonok gyomrába, de a lazán tenyérbe csusszanó tízezres többnyire elegendő volt az „inspekció” megakadályozására. Még a déli harangszó előtt beérkezett a hosszú szerelvény a budapesti teherpályaudvarra, ahol rossz sorsú magyar fiatalok, alacsony kis kínaiak, borostás arabok és telepi romagyerekek emelgették le a degeszre tömött ládákat az edzőruhás hájtömeg dirigálása alatt, nyilvánvalóvá téve, hogy az alvilág legalján mindenki egyenlő, mert az élet értéke itt a használt vécépapíréval vetekedett.
Majd a mindenféle kevert nép, aki a szerelvény körül nyüzsgött, odalépett a szoláriumozott tahó elé, és zsebbe gyűrt vagy gurigává csavart papírpénzekkel fizetett a kicsiny zacskókért. Néha akadozott a „kiszolgálás”, mert nem pontosan egyezett a pénz és az anyag értéke, de ilyen egyre kevésbé fordult elő. Nemcsak az asztal mögött álló kopasz hústornyok, vagy az Elosztó lógó szőrős csöcsei mellett himbálódzó kilencmillis Beretták miatt, hanem mert azt mindenki tudta, hogy ő itt a góré. Ám a sok rosszarcú között ott állt egy divatosan öltözött fiatal is, aki egyetlen mozdulattal átnyújtott egy fémcsattal összekapcsolt bankjegyköteget, és néhány tasak már el is tűnt a sötétzöld Tisza válltáska mélyén. Halovány mosoly villant a féloldalra fésült barna haj alá rejtett lányos arcon, majd egy sötétkék Dunhill került elő az ezüst cigarettatárcából, ahogy lassú léptekkel kopogtak a sötétbarna Adidas Samoa cipők az elhagyatott macskaköves utcán, ami a raktárakat övezte…
2 hozzászólás
Nem is tudom, mit tehetnék hozzá. Remekül tartod meg a hangulatot, és kiváló gondolat, hogy a lánc szemeiben felhalmozódó hasznot az egyre drágább holmikkal érzékelteted…
Mindössze két helyen javítanék:
1/ „verejtékezve vetnek, szántanak és aratnak.” Szántanak, vetnek és aratnak, nekem kronológiailag helyesebbnek tűnik.
2/ a mű alatt megjegyzésben megadott dátum (2011.03.11.) nyilvánvalóan elírás.
Nagy gondossággal megszerkesztett, megírt munkád nagyon tetszett.
Szívesen olvasnálak gyakrabban.
Gratulálok. a