Egy nap a látnok meglátta a világ végét. Biztosra vette az álom valódiságát, hiszen eddig minden látomása valóra vált.
Ez az álma félelemmel töltötte el: az emberek tömege, amint tekintetüket az égre emelik, vakító fény, lángok mindenhol. De amitől igazán megrettent, az az a tudat volt, hogy mindezek bekövetkezéséig kevesebb, mint egy óra van hátra.
Mit tegyen most? Már nincs idő semmire. Nem látogathatja meg vidéken élő szüleit, nem érne oda. Vallásos ember lévén megpróbált elmondani egy imát, de nem jöttek szájára a megfelelő szavak. Szívverése felgyorsult, a hirtelen fejébe szökő vértől zúgott a füle. Minden porcikáját átjárta a félelem.
Vett egy mély lélegzetet, pár pillanatig bent tartotta, majd lassan kiengedte a levegőt. Megismételte néhányszor, amíg a félelemérzete valamelyest csökkent.
Nem akart egyedül maradni ezekben a percekben. Hirtelen ötlettől vezérelve kilépett a lakásából, és elindult a kikötő felé.
Az esős idő ellenére sokan voltak a parton. Munkások pakolták a rakományt a hajókba, egy kisebb csoport a kompra várt, de voltak, akik csak céltalanul sétálgattak. Szívesen elmondott volna nekik mindent, hogy ne legyen egyedül az érzéseivel, de tudta, hogy ez lehetetlen. Senki sem hinne neki.
Ahogy a hajókat nézte, hallgatta az eső kopogását a fedélzeten, lassan egy eddig soha nem tapasztalt érzés fogta el: a teljes nyugalom, az elkerülhetetlenbe való belenyugvás békés érzete.
Már csak percek lehetnek hátra – gondolta. Végre eszébe jutott egy ima is. Nem igazi ima volt, hanem csak egy versszak, amit még nagymamája tanított neki valamikor régen, nem sokkal a nagypapa halála után. A költő nevére nem emlékezett, de a versszakot az alkalomhoz illőnek találta:
Midőn a roncsolt anyagon
Diadalmas lelked megállt:
S megnézve bátran a halált…
A munkások ekkor abbahagyták a rakodást. A várakozó emberek is leengedték esernyőjüket, és mintha egy láthatatlan erő szólította volna őket, mind az eget nézték.
Hittel, reménnyel gazdagon
Indult nem földi utakon…
Az eső elállt, a szürke felhők mögött halványan villant valami. A felhők szertefoszlottak, ő pedig meglátta a fényt, ami véget vet a világnak. Gyönyörűnek találta. Könny szökött a szemébe, miközben az utolsó sorokra gondolt:
Egy volt közös, szent vigaszunk:
A lélek él! Találkozunk!
20 hozzászólás
Szia!
Érdekes próza. Vajon hány ember tudná ezt a titkot megtartani magában? Mennyien volnának képesek így szembenézni a vég közeledésével?
Nagyon jól fogalmaztad meg azt a részt, ahogyan elfogja a félelem. Azt is, hogyan nyugtatja meg magát. Rövidsége ellenére nagyon jól szerkesztett írás. Találó a vers is. Remekül összefonódik a történeted vele. Látnok főszereplőd nagyon bölcs ember.
Egy időben sok katasztrófa filmet néztem meg. Érdekelt, hogyan képzelik el a világvégét, de leginkább az, hogyan viselkednek az emberek, amikor megtudják, mi közeleg. Eljátszottam a gondolattal, mit tennék én ebben a helyzetben. Fogalmam sincs. Ahányszor elgondoltam, minden alkalommal másként képzeltem.
Bemutatkozó írásodhoz gratulálok! Üdvözöllek a klubban. A kategória választás jó, bár simán beleférne másba is a téma miatt.
Hello!
Köszönöm a hozzászólást, és hogy elolvastad. A későbbiek nem lesznek ilyen rövidek. A hangulatot szerettem volna átadni. Ez a vers nagyon megtetszett, amikor először olvastam, ezért gondoltam, hogy írok köré valamit. Ez esetben nem az íráshoz választottam verset, hanem fordítva történt.
A kategóriát a látnok miatt gondoltam, de tényleg elférne az egyébben is.
Én is elképzeltem már többször is, hogy viselkednének hasonló esetben az emberek. Szerintem egyéniségtől függ, mindenki máshogyan. Filmek közül (amit én láttam) szerintem a Deep Impact dolgozta fel legjobban a témát.
A hangulatot sikerült átadnod. 🙂
A Deep Impact azért volt messze a legjobb az összes többi között, mert sokkal emberközelibb volt a történet. Például a "Dante pokla" hiába volt tele jó színészekkel, harmatgyengére sikerült. Ettől még a "Holnapután" is jobb volt.
Na, nem sorolom fel neked az összeset. A lényeg, hogy ez a rövid kis írásod engem megfogott. Ha a hosszabbak is ilyen jól szerkesztettek lesznek, számíthatsz arra, hogy megjelenek a végén, mint hozzászóló olvasó.
OK, számítani fogok rá 🙂
Egyet értek az előttem szólóval. Egy kicsit jobban kibontottam volna a félelem okozta defektet. Minden bizonnyal csupa értelmetlen, hiábavaló dolgot cselekednénk, mint például a szobanövények megöntözése. Én biztosan a kutyáimat etetném degeszre, majd egy kedves könyvemet emelném le a polcról… na, szóval, fogalmam sincs, mit tennék.
Tetszett az írásod, Arany Jánosért külön köszönet.
„Vett egy mély lélegzetet, pár pillanatig bent tartotta, majd lassan kiengedte.” „a levegőt” el tudnám képzelni a mondat végére, mivel azt engedjük ki, nem a lélegzetet.
Gratulálok. a
Arany János nagy kedvencem, annak ellenére, hogy nem vagyok egy versbarát. A levegős ügyben igazad van, majd javítom.
Egy óra, az valóban nagyon kevés. Szerintem, ha tudnánk, akkor vagy fejvesztve rohangálnánk vagy, mint a hősöd valójában nem csinálnák "semmit", csak a gondolataink pörögnének. Nagyon jó a történet e köré a vers köré és ellentétben antoniussal (bocsánat) nekem szimpatikus, hogy nem "ragoztad" túl a félelem okozta defektet, mert én úgy vettem ki, hogy a hősöd, inkább egy nyugis, gondolkodós típus, aki megérti, felméri és értékeli a helyzetet….aztán, már el is fogyott az idő….
Köszönöm a hozzászólást (és neked is, antonius, csak az előbb elfelejtettem odaírni). Azért remélem, hogy soha nem kell megtapasztalnunk, hogyan viselkednénk egy apokaliptikus helyzetben :-)!
Szia Willie!
Én úgy vettem ki az írásból, hogy csak a látnok látta, és tudta a világ végét. A többi ember nem. Mit tudott volna tenni? Szerintem jogos a nyugalma.
Könny szökött a szemébe, és nem a szemében… Bocsi a javításért, de nekem elnézed ugye.
Remélem még nem lesz itt a világ vége. Én sem tudom mit csinálnék… talán elásnám a laptopom, hogy az utókor megtalálja amit írok, és elolvasnák…
Erica
Hello!
Igen, az elején csak ő látta. Egy órával később már mindenki. A hibákért nyugodtan szólj, bármikor. Az eredetiben javítom. Itt lehet, hogy nem, mert úgy vettem ki a leírásból, hogy akkor eltűnik az összes hozzászólás.
A világvége majd jövő decemberben esedékes… persze csak a maják szerint :-).
Oké, szólok…. bár ritkán tudok ide is jönni.
Ha a majáknak hihetünk, akkor addig írjunk jó sokat, addig is élvezzük az életet.
Nagyon tetszik ez az írásod. Én nem értek egyet azzal, hogy jobban is kibonthattad volna. Szerintem épp így van meg benne a kellő feszültség. Kiragadtál egy "lélekpillanatot". A többit az olvasóra bízod. Ez így teljes. Nekem. Szerintem. Nem kell se több, se kevesebb.
Köszönöm, örülök, hogy tetszett :-)!
Nagyon tetszik ez az írásod. Én nem értek egyet azzal, hogy jobban is kibonthattad volna. Szerintem épp így van meg benne a kellő feszültség. Kiragadtál egy "lélekpillanatot". A többit az olvasóra bízod. Ez így teljes. Nekem. Szerintem. Nem kell se több, se kevesebb.
Kedves szusi és Phoenix. Nem azt írtam, hogy „jobban is kibonthattad volna.” Azt írtam, „Egy kicsit jobban kibontottam volna”. Én, azaz antonius, kibontottam volna egy kicsit jobban. Ezt a szándékomat vitatni lehet, nem tudom, érdemes e.
Kedves Willi! Azért tenném, (lehet meg is teszem) mert ez egy óriási téma. Az élet utolsó órája egy borzongató intervallum. Olcsó poén, hogy csak egyszer élheted át életedben és akkor is belehalsz. 🙂 Őszintén úgy érzem, hogy az ötlet többet érdemel, mint amire méltattad. Hány féle gondolat fordul meg az agyadban, hányféle szándék villan föl és hal el az élet utolsó 3600 másodpercében. Habitustól (vallástól?) függően, a félelem, a rettegés, a düh, a méltatlankodás, a letargia, a belenyugvás és még számtalan lelki állapot között sodródhatsz, tévelyeghetsz. Dosztojevszkij száz, Proust kétszáz, Joyce négyszáz oldal alatt nem keveredett volna ki a témából. 🙂
Azt hiszem most már én is sokkal bővebben tudnám fejtegetni a lelkiállapotokat. Akkor (amikor ezt írtam) tizenöt év után ez volt az első "novella", és annak is örültem, hogy még úgy ahogy tudok fogalmazni. Nem kizárt, hogy valamikor még visszatérek a témára. Ha megjön az ihlet…
Kedves Willie!
Nagyon nehéz elképzelni az emberiség utolsó perceit a Földön! Nekem is van egy írásom fenn, amiben megpróbálkoztam vele "Különös búcsú" a címe. Ha van kedved, olvasd el.
Te legalább megpróbáltad leírni az alkotásodban, legalább egy ember – a látnok – gondolatait a világ vége közeledtével, én inkább másképpen oldottam meg a dolgot. 🙂
Mi járna éppen az eszünkben? Egy vers, egy dal, egy ima, vagy igyekeznénk nem is tudomást venni róla, ameddig csak lehet… Érdekes kérdés. Azt hiszem mindenkinek valami más.
Judit
Elolvastam az írásodat. Ha választani kellene, akkor inkább a te verzióddal szívesebben néznék szembe a valóságban :-). De a legjobb mégis az lenne, ha nem a mi életünkben következne be az a bizonyos utolsó óra.
Fntsztikus a fantasyd! Végig élveztem elgondolásodat, bár nem vagyok híve az elvont témáknak, nekem leginkább az élethű anyagok tetszenek. Ez azonban kivételesen jó témának is, s a kivitelezés is. Szép szabatos mondatokban, hibátlanul fogalmazol, ami óriási előnyt jelent számodra, és számunkra is, mivel nem kell benne a hibákat felsorolni (ami nekünk is kényelmetlen, de megtesszük!).
Én is szeretem Arany János költeményeit, még ma is kívülről mondom sok-sok versét.
Valóban nehéz elképzelni, ki mit tenne az utolsó perceiben, ha még érzékelhetné, hogy az idő eljött! Talán körülnéznék a szabad természetben, s megcsodálnám utoljára a szép látványt (persze, ha az akkor is még olyan lenne), s én a világhálón és számítógépemben olvasható regényeimet és verseimet próbálnám bombabiztos helyre menekíteni.
Egyébként a javításnál – ha nem emeled ki – nem tűnnek el a hozzászólások!
Üdvözlettel: Kata
Köszönöm, örülök, hogy tetszett. A kevés hiba annak is köszönhető, hogy az írásaimat négyszer-ötször átnézem, mielőtt nyilvánosságra hozom őket. Ebben mindenképpen tartani szeretném a szintet :-). Viszont a rossz hír az, hogy többnyire a sci-fi, fantasy témákban írogatok.