Vágott virág

( Nem tegnap történt)

Körülnézett a lakásban. Mindent rendben talált. Tíz éve, minden áldott nap azon szorgoskodott, hogy tisztaság legyen. Hogy Ő mindent úgy találjon, ahogyan elvárja, mert ha nem …

Nem így képzelte a jövőjét, de úgy érezte, már nem tehet mást. Gyerekük nem született. Elkoptak mellőle rég a barátnői is. Rokonokhoz nem jártak. Egyedül pedig nem nagyon mehetett sehová. Ügyeket nem intézhetett, mert Ő mindent elintézett. Szívesen járt volna dolgozni, de Ő azt sem engedte. „Egy asszonynak itthon a helye. Különben is, keresek annyit, hogy jól megéljünk!” – szokta mondani Ő.

Nem talált sehol semmi hibát a lakásban, ezért leült a konyhaszékre és várt. Várta haza a férjét. Kicsit összeszorult a gyomra a gondolatra, mi lesz ha valamit mégis elfelejtett, és Ő veszi észre a hanyagságot? Szinte nem volt olyan nap, hogy ne talált volna valami kivetni valót itthon. Főleg, amikor kicsit késett. Akkor mindig. Nem szokott részegen hazajönni, de azért a késéssel összefüggött az italos lehelete is. Nem szerette, ha késett, mert akkor mindig kapott tőle. Néha csak egy pofont, de borzasztóan erős keze volt.

Egy idő után megunta a széken üldögélést. A szobába menet felnézett a faliórára. „Ma is késni fog!” – gondolta. Elővette a nagy, kétajtós szekrény aljából a lezárható kis dobozkáját. Az egyetlen, ami még megmaradt neki a múltjából. Apróságok voltak benne. Emléktárgyak lánykorából. Éppen egy fotót vett a kezébe. Egy hatalmas, gyönyörű rózsabokor volt rajta. Megfordította a fotót és elolvasta a hátoldalára írt szöveget. „Kedves Virág! Ezt a gyönyörű bokrot neked nevelgetem a kertemben. Hozzám jössz feleségül? Szerelmed: Kálmán” Ahogy végigfutott a szavakon, eszébe jutott, ma Nőnap van, mint annak idején, amikor kézhez kapta ezt a fotót.

– Hová csinosítod magad ennyire lányom? – kérdezte Virágot az édesanyja.
– Este bálba visz. Szépnek kell lennem. – válaszolta.
– Kicsoda?
– Hát Ő!
– Csak lassan! Apád tud a dologról?
– Hogy tud-e?! Éppen tőle kért el engem ma estére.
– Akkor mit szóljak? Eszed ott legyen, te lány!
– Jaj, mama! Délután sétálunk egyet. Bármelyik pillanatban itt lehet már értem.

Még mondta volna, de megszólalt közben a bejárati csengő. Rohant ajtót nyitni. Mikor kinyitotta, meglepődött, mert először nem látott mást csak egy hatalmas tulipáncsokrot maga előtt. Mosolyogva tolta kezeit a virágok szárai közé, és széthajtotta, mint egy függönyt. A szabaddá váló helyen csinos férfiarcot pillantott meg. Az Ő arcát.

– Virágot, Virágnak! – nyújtotta át a hatalmas csokrot a fiú.

A lány beszaladt a tulipánokkal a konyhába, ledobta az asztalra, és már sietett is vissza a fiúhoz. Menet közben még dobott egy puszit az anyja felé, aki fejcsóválva folytatta dolgát a lakásban. Ahogy lenn kiléptek a lépcsőházból az utcára, Virág egyik osztálytársa, Kálmán toppant eléjük.

– Boldog nőnapot! – nyújtotta a lánynak a kezében tartott fotót.
– Köszönöm! Mi ez? Látom már. Fénykép egy rózsabokorról.
– Igen. Ez a te rózsabokrod.
– Ez csak egy fotó! – legyintett a lány, és már indult tovább.
– Írtam neked a hátuljára valamit.
– Jó! Majd elolvasom. Legközelebb vágott virágot hozz, ne csak egy fotót!- nevetett és már ment is, magával húzta Őt.

Kálmán csak állt ott az utcán és nézte, ahogy távolodnak.
– Virág. A vágott virág nem jó. Hamar elhervad. – suttogta maga elé.