Gyönyörű álomból ébredt. Azt álmodta, hogy nem fáj semmije. Úgy érezte, talán mosolyog is most, hogy kinyitotta a szemét. Vagy inkább rányitotta egy újabb átkozott, reménytelen napra. De már rég nem merte maga elé képzelni a saját arcát. Az öreg, ráncos, betegségtől eltorzult és szenvedéstől szabdalt, a végletekig elgyötört arcát…
– Apuka!
A fia nézett be a résnyire nyitott ajtón. Az ő derék, szikár, szálfaegyenes fia. Vajon honnan, miből érezhette meg, hogy ő most felébredt? Rejtélyes.
– Jól van, Apuka?
Legszívesebben felnevetett volna, ha még lett volna kedve ilyesmihez. Vagy bármihez. De minek bántsa meg az egy szem fiát? Mit tudhatja ő, hogy milyen ez? És soha ne is tudja meg. Nem érdemelne ilyen szenvedést. Már ötven is elmúlt, dolgos, becsületes ember, mindig jól bánt a feleségével és a gyerekeivel. Talán majd szebb halált ad neki a Teremtő.
– Megvagyok – mondta közönyösen. Érezte, hogy nem túl acélos a hangja, de hát mit lehet tenni ez ellen a végstádiumban? Már ahhoz sem érzett elég erőt, hogy megköszörülje a torkát.
– Apuka!
A fia közelebb jött, idegesen az ő ráncos keze után kapkodott. Rémült, megnyúlt arca elsápadt. Aztán megragadta a csuklóját, és azt hajtogatta, hogy mentőt hív.
– Nem hívsz te senkit – próbált határozott lenni, de még ő maga is annyira erőtlennek érezte ezt a közleményt, hogy inkább jó alaposan megragadta a fia kezét. – Nem kell ide már idegen. Érted, nagyfiam? Senki. Megbékéltem.
– Apuka!
– Igen. Ma úgy ébredtem, hogy boldog voltam. Nem fájt semmi. Hova akarsz vitetni a mentővel? Nem tudnak már annyi morfiumot belém pumpálni, amennyi segíthetne. Rajtam már nem kell segíteni. Szép csendben elmegyek…
– Apukám! Drága édesapám!
Mit zokog ez a gyerek? Nem érti, hogy mit próbál elmondani neki? Csak szép csendben meg akar halni, a szerettei körében, békésen, belenyugodva a megváltoztathatatlanba.
Végszóra a menye is bejött a szobába. Kicsit mintha álmélkodott volna. Vagy inkább felmérte a helyzetet? No persze, mindig is gyakorlatias teremtés volt. És nem is csoda, hogy bejött, mert ez a fiú annyira zokog, hogy a szomszédban is hallani…
Talán valamit mondani kéne a menyének. Úgyis ide közelít. Ő hátha megérti, hogy nem kell mentő, nem kell semmi felhajtás, őt már ne szállítgassák ide-oda, hagyják szépen elszenderedni, talán megint olyan szép álmot fog látni, mint amilyenből felébredt, és akkor még egészen elviselhető is lesz ez az aprócska idő, ami még hátra van.
Szólni akart valamit, de a menye váratlanul az arcára helyezte a tenyerét, aztán lezárta a szemét. Innentől kezdve már nem látott semmit, csak azt hallotta, hogy a fia rettenetesen zokog, az élete párja vigasztalja, bejönnek a gyerekek is, már senki nem akarja hívni a mentőket, különös muzsika szól a távolból, a nagyon különös távolból, aztán egyre közelebbről, ismerős közelségből, harmonikusan és pontosan, félhangok nélkül, izgalmas katarzissal kecsegtetve, mint amikor a fájdalmak feloldódnak a semmiben, a fények meleg színekkel karolják át az embert, szinte táncolva és játékosan vonva bele valami ismeretlen, de hívogató csodába, ahol nincs többé félelem.
2 hozzászólás
Különös nézőpontból tárod elénk a távozás perceit. Érdekes írás, tetszett.
deb
“hívogató csodába, ahol nincs többé félelem.”
Igen, egyszer eljön az az idő is. Kinek előbb, kinek később, van, akinek könnyen, másnak pedig meg kell szenvednie érte.
Szeretettel: Rita