„Harminchat fokos lázban égek mindig
S te nem ápolsz, anyám.”
/József Attila/
Tükörbe nézek, s valami egészen más ember néz vissza rám. Ugyanaz az arc, vidám-szomorú, sápatag kamaszarc, a kornak minden apró sajátosságával, de én mégsem ismerem. Valami megváltozott. Talán mégis csak a tükör romlott el?
Nem. Hiányzol. Az élet olyan, mint egy óriási kastély, melyhez mindig hozzáadnak, hozzáépítenek valamit. Most az én kis kőműveseim is munkába fogtak: Készül az új szárny. A régi helyére múzeum kerül: emlékek. Én pedig csak azt látom, hogy a kastélyom megváltozik, észreveszem, hogy ahol nemrég laktam, ott immár letűnik a valóság szép esztendeje, és a szobában polcok tömkelege telik meg szép, bőrkötésű emlékkönyvekkel. A falak kissé kopottak már, ahogy napfény bekukucskál az ablakon, megvilágítva a szobában szálló barátságos porfelhőt.
Az asztal előtti széken ülök, és érzem a könnyeimet. Mindegyik forró tűzként égeti az arcom. Várom, hogy mellémállj, hallani akarom, ahogy azt mondod:
– Rakj rendet, kérlek, nem lehetnek így, szerteszét a holmijaid! – szinte érzem, ahogy elönt a düh, mert nem akarok rendet tenni, jó nekem így. Hátrafordulok, de nem látlak. Gépiesen a könyvek felé nyúlok, szépen egymásra rakom őket, aztán egy kisebb kupacot a polc felé viszek.
Azt gondoltam, téged mindig csak a rend érdekel. Az, hogy egyetlen papírfecni se lógjon ki a helyéről. Most miért nem kiabálsz ezért? Miért nem kéred újra, hogy ürítsem már ki a szemetes kosarat?
Reggelenként felhívsz, és azt mondod: „Jó legyél!”, de azt már nem árulod el, hogy kinek.
A tükörbe nézek, és már nem magamat látom, mert nem látom az árnyékodat, mely megvédi fehér arcomat a napfénytől. Magam vagyok.
Ha kinyitom az ajtót, már csak az őszi szellő jön be. Fázom, és nem mondod, hogy „Húzd már fel a kabátot!”
El kell hagynom ezt a régi kis zugot, mert már nem a régi. A nap csinos sugarakat vet a polcokra, de engem már nem melegít. A tükör is azt mondja, ideje mennem, a kisszék, a bútorok. De hová mennyek, hová bújjak? Az én kis kastélyomnak ez az egy szobája volt.
2 hozzászólás
Fájdalmas soraid nagyon szépen kifejezik a veszteséget.
Köszönöm. Örülök, hogy másoknak is jelentenek valamit ezek a szavak.
Emese