A felszínességek alatt, elérhetetlen mélységben rejtőzött előlem. Talán az emberi érzékszervek torzulása miatt nem sugárzott egyértelműen észlelhető hívójeleket. Elfedte magát, mert méltatlannak találta a jelenlegi látképet.
Miként találtam rá? A válasz sokat váratott magára, de végre megértettem, hogy kiválasztott lehetek, ha nekem sikerült kiemelnem és magamhoz vennem.
Elfogadott engem a hordozójának. Összecsiszolódtunk, erősítettük egymást a közös kalandjaink során. Hegyek rögös ösvényein, viharos tengereken, háború dúlta földeken, néptelen városokon vágtunk át.
Mindig számíthattunk egymásra, és hiszem, hogy hosszú út áll még előttünk mindaddig, amíg akad mondanivalóm, míg bírom érdemben forgatni a tollat. Nem mindennapi képesség ez, melynek a hatalmát csak most kezdem igazán értelmezni.
Elherdálni, sutba vágni? Végképp méltatlan cselekedet lenne a részemről. Így hát, arra használom, ami szerintem leginkább a mások javát szolgálja, közben én is azt tehetem, amihez a legjobban értek.
Eme tudás birtokában lenni megtisztelő feladat, ugyanakkor teljes mértékű felelősség vállalást, maximális elkötelezettséget igényel. Csakis ezáltal teljesedhet ki az a csoda, ami engem további fejlődésre sarkall.
Valaki nemrégiben megkérdezte tőlem, szoktam-e néha komoly lenni? Azt feleltem neki, hogy igen, létezik a pillanat. És ez, most az!
Sebes sodrású patak, állott, döglött tetemektől bűzlő pocsolya, tiszta vizű hegyi forrás, csupán a belső hang, akár egy ódon, megkopott, homályos foncsorú görbe tükör? Elérhetetlen magasságokban nyugvó léc? Rengeteg alakot öltök, bármi lehetek. Gondolj, amit akarsz, bármit, ami megtart téged abban a hitben, hogy én vagyok az egyetlen, aki nem fedi fel valódi arcát.
A háttérben, számodra láthatatlanul kísérlek. Ha mégis meglátni vélnéd a sziluettem? Úgy intéztem, hogy dönthess a további sorsod felől, pedig a kereszteződéhez én vezettelek, és már előtte tudtam, melyik útra lépsz.
Makacsul állítod az ellenkezőjét? Hiszed, hogy minden törvényszerű? Nekem mosoly csillan a szememben. Mindvégig fogtam a kezed, ott voltam veled, amikor megbillent körülötted az egyensúly.
Ezért lettem én az idegenvezetőd. Mégsem vittelek tévutakra. Tartottam a tenyerem, eltakartam szemeid elől a hamiskásan vakító napot. Amikor azt hitted, hogy elcsábítani akarlak az otthonodtól, a legjobban akkor erősítettem fel benned a honvágyad. Visszavezettelek a lépcsőhöz, hogy fényre juss, miután a sötét mélybe zuhantál.
Mindeközben én voltam neked az átmeneti menedék, a meghitt társaság, és átélhettük a varázslatot, mely oltalmazóan vett körbe kettőnket.
Tetteimnek okai vannak, amiket elég, ha én ismerek. Nem mindenki képes megfelelően értelmezni az önnönmagát körülvevő világot. Én megláttam, mire van szükséged, miben szenvedsz hiányt, felismertem a vágyaid, amikor úgy érezted, a környezeted nem vesz észre téged.
Most hátrahagynál engem. Valójában én juttattalak idáig, mert tudnom kellett, elég erős vagy-e.
Az élet minden apró mozzanata próbatételekből tevődik össze. Aki mást vár, mint amire valójában számíthat, annak csalódás lehet szembesülni a valósággal.
Minden utazás véget ér egyszer. Menj, ha menni szeretnél. Nem marasztallak. A dolgom nem az, hogy befolyásoljalak. Csak egy árnyék vagyok, nem tűnök fel bármikor a tűző napfényben, sem a telő Hold ezüstös sugarainál. Megélem a közösen eltöltött pillanatainkat, és az emlékeim könyvébe kerül mind.
Együtt lélegzem a varázserőmmel, tökéletesen eggyé váltam vele, és tudom, hogyan szabad használnom.
Engem is csak felkutatni lehet, rám kell találni. Létezem, de kevés azok száma, akik megértik a jeleimet. Túl minden emberi vakságon, átlépve a téves értékrendeken, mégis útjelzőket hagyok mindenfelé.
Van-e jogom osztozni ebből a hatalomból? Nem tálcán kínálta fel nekem az élet. Sokat kellett mennem, kutakodnom, mire egymásra találtunk. Sínek keresztezték egymást mindenfelé, de eléggé kacifántosnak tűntek, és talán ezért nem akarok még a célomhoz érni.
Mindenki utazni vágyik, mert muszáj lennie egy célnak. Az illúziókkal teli világban vonatok száguldanak el mellettem a képzeletbeli, jócskán eldeformált síneken. Sok a potyautas is, akik a rejtett rekeszekben, sarkokban bújtak meg. Türelmetlenek, elébe mennének a sorsuknak, elszántan kockáztatnak, hogy a végállomáson várhassa őket valaki a peronon, kézben tartott táblával, rajta a nevükkel.
Az én vonatom még várhat. Bárhol otthon vagyok. Elég, ha gyalogszerrel haladhatok a töltések mellett. Útitársam mindig akad, hiszen az éber kalauzok letessékelik a jegy nélküli utasokat.
Olyankor válok láthatatlanná, de lehetek akár üdvözlő tábla is, név nélkül. Aki meglát, és fel mer emelni a vasporral keveredett, koszos kövek közül? Formát öltök a kedvéért, átmenetileg a kísérője leszek, és szóba is elegyedek vele, amennyiben igényt tart a társaságomra.
Akkor elmondom neki, hogy nem ez volt a Te vonatod. Még nem. Azért, mert lassított melletted, ne ugorj rá egyből. Ráérsz még. Ne menj elébe a dolgok folyásának. Az életben nincsenek véletlenek. Miért olyan égetően fontos tudnod a végét? Miért erőlteted? Jegy nélkül hová indulsz? Hányszor dobjanak le a vonatról, mire megérted, hogy várnod kell. Felemelő érzés lehet tudni, hogy elindultál, de a cél sosem biztos. Ne rohanj, ne fuss, és legfőképp: ne menekülj! A vonatod elszáguld veled, és lemaradhatsz azokról a csodákról, amik után oly sokat vágyakoztál. A végcél nem biztos. Meglehet, nem azt tartogatja a számodra, amit hőn áhítasz. Tarts velem! Sétáljunk, beszélgessünk, ha van kedved! Futhatsz is a sínek mellett, a vonat után, de előbb érlek utol gyalogosan, mint azt sejtenéd.
Persze nem könnyű lemondani a tervekről. Elengedni az álmokat, a vágyak beteljesülése utáni olthatatlan vágyat? Feldolgozni, átlépni a váratlanul előtáruló akadályokat? Ebben az önző és érzelmileg kielégületlen atmoszférában szinte képtelenség. Az önös érdekek sok esetben felülírják a közvetlen eseményeket. Előbb-utóbb felszínre tör az elvakult kicsinyesség, a téves látószögből megítélt indíttatás.
Ezért maradok a háttérben. Csak abban az esetben adok a sugallatot a döntésre, amikor tisztán látom, hogy vakvágány bontakozik ki a helyesnek vélt út végén.
Mindezek ellenére, támogatok bárkit, hogy elérhesse a célját, és végre, boldogan, mosolyogva szállhasson le az állomáson, elfeledvén az azt megelőző hosszú sétákat.
Varázserő? Igen, az! Világok kapuja, mások számára ismeretlen dimenziók átjárója. Mindez elérhető, ráadásul itt, a Földön! Rábukkantam, mert én nem elégedtem meg a szokványossal, a napi rutinnal, a monotóniával.
Nekem nem elég, ha mindennap ugyanarra vonatra szállhatok fel. A megszokásokból nem lehet újat tanulni, sem pedig erőt meríteni. Mindig kell valami új, egészen friss, másik feltáratlan csoda!
Ez adhat értelmet, bármerre utazom is. Ebből nyerek energiát, melyen osztozhatom azokkal, akik érdemesnek találtak engem, hogy velük tarthassak hosszabb-, akár csak rövidebb ideig…
Sid Clever
2 hozzászólás
Szia Sid! 🙂
Veled tartottam. Komoly utazás.
Kedvelem írásaidat, egyediség van bennük és valami plusz töltet, ezt mindegyikben érzem, emiatt tudsz magaddal vinni.
Nagyon elmerültél gondolataidban, elfelejtetted a sört és a cigit. Figyelek a részletekre is. 🙂
Viccet félretéve: tartalmas írás a lélek bugyraiból, és nekem ez az egyik kedvenc területem.
Zárójelbe semmiféle javítási javaslatot nem teszek, csak megjegyezem, hogy lenne. El is iszkolok, mielőtt kikapok okoskodásom miatt. 🙂
Az álmokat pedig soha ne engedd el! 🙂
Szeretettel: Kankalin
Kankalin! Nagyon-nagyon köszönöm az elismerő szavaid! Ha éppen nem hajózom, akkor vonatozom. De mindig úton vagyok!