Varázspálca

Egy óra volt, épp a délelőtti és a délutáni szendergések közötti időt töltötte el egy kis nyújtózkodással és szemlehunyással, amikor is hirtelen az égből a fejére pottyant. Megijedt, először azt hitte, Rosszcsont Pisti célozta meg megint csúzlival. De nem így történt. Varázspálca volt, rögtön felismerte, noha soha életében nem látott még, s nem is hallott róla. Nem épp macskáknak fejleszthették ki, mivel két mancsával épphogy csak meg tudta tartani egy pillanatra. Ez így nem jó. Hogyan fog akkor szaladni? Két lábon? Na azt már nem! Nem evett ő meszet. Na jó, egyszer, mikor Rosszcsont Pisti megtréfálta, s tálkájába oltott meszet öntött, Macskának pedig épp akkor volt kutyaszőr allergiája – ezért is kerülte őket, nem pedig azért mert gyáva volt, hamisan fogták rá a többiek, kik szintén macskák, de valamiért megkülönböztető nevet választottak maguknak, mint Cirmi, Kormos – , s így nem érezte a szagokat.
Száz szónak is egy a vége, nem hiába gondolkozott ő korábban a Macska és az Okos Tóni nevek között. Fogai közé vette hát a varázspálcát, s míg sokáig tanakodott ezen a megoldáson, közben a fa árnyéka, ami alatt aludt, hirtelen megszökött. Kereste a távolban, hátha a virágláda mögé bújt, de nem. Talán a hintaágy alá. Ott sem volt. Végül csak megtalálta. A csavargó kis árnyék hát nem átszaladt a fa másik oldalára?! Gondolkozott, hogyan is kellene visszacsalogatni. Aztán ahogy okos fejecskéjét törte, eszébe jutott a szájában szorongatott pálca. Sitty-sutty, csapott vele párat, forgatva hatalmas kerek fejét, s a Nap gyors vándorútra kelt, ezúttal keleti irányba. Ismét délelőtt tíz óra lett. Macska elégedetten vette tudomásul, hogy az árnyék visszatért a helyére.
Ismét lezajlottak előtte a délelőtt eseményei. Rosszcsont Pisti ekkor kötötte össze a két tyúk lábát, s mindegyiktől egy méterre kukoricát szórt el. Elkezdődött a kötélhúzás, amire aztán Virgonc Petivel és Huncut Janival együtt fogadtak. Buta tyúkok – legyintett egyet Macska az újdonsült varázspálcájával, s legalább 2 gramm eszet varázsolt egyikőjük fejébe. A megokosodott tyúk egyszer csak megfordult, s szintén a másik tyúk elé vetett kukorica felé kezdett el szaladni. A 2 gramm viszont nem volt elég ahhoz, hogy a kötél kikerülje a virágcserepet, amibe így beleakadt. Így aztán a két tyúk egymás mellett rángatta a kötelet. Míg az egyik előrébb került, a másik az előnyre tett baromfinak a farát csipkedte. Amint fordult a helyzet, az ő hátcsója esett áldozatul a versenynek. Az egész műsor addig folytatódott, míg a virágcserép nem bírta tovább és nagy erővel az oldalára borult. Mérges asszony ekkor szaladt ki a nyári konyhából s csapott szét a három illedelmesen játszó gyermek között a seprűjével.
Viszont ha most megint délelőtt van, akkor talán sikerül másodjára elcsípnem az egeret – morfondírozott magában Macska. Meg is látta a kertből az udvaron átszaladó szökevényt. Utánaeredt. Most nem kacsázott össze-vissza, mert emlékezett, előző alkalommal milyen irányba is futott elszalasztott zsákmánya. Át az udvaron, megkerülve a nyári konyhát, be a kertbe, majd onnan egy száznyolcvan fokos fordulattal vissza az udvarra. Legalább nem kellett gondolkodnia az útvonalon, pontosan követte hát. Egy idő után viszont már koncentrálnia kellett, mert legutóbb a talicskánál tévesztette szem elől, s nem tudta, onnan tovább merre futhatott. Végül a kerítéshez ért, melyen egy hatalmas lyuk tátongott, s a kisegér azon keresztül szökött meg a portáról. A lyuk viszont hatalmas volt. Nem hozzá méretezték. Hiszen egy lyuk azért lyuk, hogy éppen csak hogy átférje rajta az ember, vagy adott helyzetben a macska, amit Macskának hívtak. Töprengett, de tudta, nincs sok ideje, mert a végén másodjára is egérutat nyer a kisegér. Suhintott hát újból varázspálcájával, s a lyukat akkorára zsugorította, hogy a feje éppen csak hogy átférjen. Köztudott ugyanis, hogy ha a macska, minek épp Macska a neve, át tudja valahol dugni a fejét, akkor ott teljes egészében átfér. Először azért átdobta a résen a pálcát, majd utána próbálkozott az átjutással. Csak nem olyan hülye, hogy ott hagyja, hiszen akkor visszamászhat megint érte. Nem számolt viszont azzal, hogy délben alaposan beebédelt, hála Rendes Jónás bácsinak, aki Rosszcsont Pisti unokája ebédjének maradékát tálalta elé. Emiatt aztán beszorult, a hasa már csak nem fért át azon a résen. Se előre, se vissza. Még az volt a szerencséje, hogy megpillantotta Jónás bácsit, suhintott egyet a vesszővel, s megparancsolta neki, hogy szabadítsa ki.
A kisegér ezalatt azonban kereket oldott. Macska szomorúan konstatálta a dolgot, a kudarc után mérgében elhajította a pálcát. A hajsza és a beszorulás okozta fáradtság miatt inkább visszafeküdt a fa árnyékába. Délben aztán megéhezett, Rendes bácsi hozta Pisti maradék ebédjét, amivel is alaposan teletömte a pocakját, majd újból elszenderedett. Egy óra körül újból arra lett figyelmes, hogy valami koppan a fején. Hát ismét csak a varázsvessző. Na, próbáljuk csak meg akkor még egyszer.
A Napot visszaterelte a keleti fertályra, újból elszórakozott a buta tyúkokkal, üldözőbe vette a kisegeret, de az a hatalmas lyuk megint kifogott rajta. Mindez így történt harmadjára, negyedjére és így tovább.
Tizenharmadik alkalommal megunta. Nem kergette vissza a Napot, helyette suhintott egyet a pálcával és napernyőt varázsolt belőle.