Hallójáratából vér szivárgott, nyakán, ádámcsutkáján lassan alvadt már az apró vérpatak, haldoklott. Nem mondhatni, hogy túlzottan, élvezte volna. Csak hát, eldöntötte már. És így alakult a dolog, hogy meg kellett tennie. Mit, ahogy meg kellett tennie az utazást is. Feje előrebillent, testét már csak a sokféle, bonyolult műszert éltető drót tartotta a székben, vele a műszerek már nem törődtek, minek is, halott ember, szükségük rá nem volt már, csak kalimpáltak szánalmasan az Időben, vele senki se törődött, senki se törődhetett akkor
.
Kicsit mesélek, most jut eszembe: nincs, nem lehet kés, hús nélkül, amibe belehasíthat, és, ugyan, mit érne a civódás kibékülés nélkül, Erre gondol a mesélő, no meg, arra is, ugyan mi értelme lenne a mesének, ha nincs, aki hallgassa, vagy senki sincsen, aki netán elolvasná? Ha nem lenne, aki olvasná, figyelné, vigyázná a mesemondó szánalmas meséjét? Mindegy, azért csak elkezdem.
Mert,ó akkorra, fura módon, már a műszerek is haldokoltak, Némi elégtételt jelentett néki, hogy csődöt mondtak akkorra, kalimpáltak csak, meg adtak vészjelzést, hagyták cserben a monitorokat; azok képernyőjén meg a rezgések kezdetben szabályos amplitúdói hirtelen kiismerhetetlenné, ritmustalanná váltak, aztán az összes képernyőn megjelentek a vízszintes egyenesek, tündököltek a világ összes színeiben; voltak ott hűs, tavaszi esőáztatta rét-zöldek, melengető narancssárgák, bíbor-buggyanó vérvörös színűek, fekete, amoly alvadt vér színűek, aztán meg hangyafocik jelentek meg, tudós megfigyelők elképedésére – szigorún fehér alapon, feketén. Mellette az asszony, már halott volt.
„Na ja” olyan volt ez az egész zűrzavar, mint amikor a zenekarban a kezdő dobos elvéti az ütemet, aztán a basszusgitáros jól lecseszi, de aközben ő is elfelejti a húrokat dédelgetni, simogatni, az énekes meg… Nohát az énekes meglátja, hogy a legelső sorban csápoló nőjét, valaki eszementen szorongatja. „Na’ szóval „na” mindenképp ott kell hagynia ilyenkor a színpadot, ki kell mennie, „témázni” És a közönség meg hoppon marad. Hát ez igazságtalanság! Mert a közönség zene nélkül marad, az énekes Nő nélkül, a zenekar gázsi nélkül, Mert igazából nincs elképzelt, agyakba diktált rend, nincs, semmi se lehet meg zűrzavar nélkül, És ott, minden összezavarodott.
A tablettát gondosan a markába rejtette, aztán, kihasználva az alkalmat – a doktor nagyon el volt foglalva, épp az asszisztensnő csoda-melleit bámulta – ő meg akkor a gyógyszert elegáns mozdulattal a pálma cserepébe pöckölte.
Mert ébren akart maradni a kísérlet során, eldöntötte ezt már jóval korábban. Meg vigyázni akart az asszonyra is, ha már az úgy akarta, ő lesz az, aki elkíséri az utazásra. Féltette, nagyon féltette ettől, nem is akarta magával vinni, csak hát a kedves megmakacsolta magát: mondta, veled szeretnék lenni akkor is, és ott is. Mert tudod, nem akarlak elveszíteni, ha már így alakult, és vigyázni akarok rád. Ő meg – és, nagyon bánta már – belement a játékba
.
Az asszisztensnő felszívta az anyagot az ampullából, fény felé tartotta a tűt, ő meg szolgálatkészen odatartotta a karját. Előtte az asszony kapta meg a saját adagját. Egymásra mosolyogtak, gondolták csak: „Túl leszünk az egészen, szívem, nem lesz semmi gond! Csak vigyázz rám, kérlek! Vigyázok rád!” Így kezdődött az egyetlen első, utolsó közös utazás.
Ő meg örömmel látta, tudatánál van még. Itt volt még. Próbálta emlékezetébe vésni az asszony elalvás előtti utolsó gesztusait, ahogy az odatartotta a karját, aztán eminens módjára, szolgálatkészen lenyelte a kínált gyógyszert, picit fintorgott akkor, annyira aranyos volt akkor, aztán csak összenéztek, és tekintetében meg az volt: látod, szívem, sikerült (mikor az „utazásról” beszélgettek, annyiszor mondta: „tudod, csak attól félek, nem tudom lenyelni majd azt a gyógyszert”) mert tudvalévő, az asszony soha egyetlen gyógyszert se tudott egészbe lenyelni, volt csak könyörgés, a gyógyszer porrá őrlése, kiskanálba, eldugása lekvárba – sokszor eljátszották már ezt együtt, amikor a kedves belázasodott – de most „szerencsére” „szerencséjükre” sikerült. Szerencséjükre…
– Először le fognak kötözni benneteket, aztán megkapjátok az utazáshoz szükséges gyógyszereket – a priccs szélén ültek Rogeressel, későre járt, csak cigarettájuk parázslott… Tudom ám, mire vágysz, folytatta: „vidéki komfort” kicsi birtok, este lecsutakolnád kedves lovaid, kész lenne a vacsora, asszonyod főzte, utána elheverednél lábainál, ő angol költők verseit olvasná, te meg hallgatnád, bámulnád hogy táncol szembogarában a kandalló tüze. És, akkor megállna az Idő! Csak hát ez az egész csak ostoba álom, fantáziálás, sajnállak, mert tudod, holnap, ha nem leszel észnél, azt is megbánod, hogy megszülettél.
Porosak, karcosak már az öreg lemezek, néhol a rég kicserélésre szorul, szorulna a tű (valójában az Idő), ha tartja kedve, szabadon választott, kiismerhetetlen akaratából, átugrik néhány barázdán, de kit érdekel? Ez már csak az Idő dolga – ellene semmit se tehetünk. És gondolhatjuk, azért jól van ez így.
folytatása következik
2 hozzászólás
Kedves túlparti!
Nem volt éppen szívderítő, mégis felébresztette a kíváncsiságom. Ha jól értem a koncepciódat, akkor ez most a vége, tehát ezután már csak jobb jöhet. Ígéretesnek látszik. Mindenesetre jöjjön, aminek jönnie kell.:)
üdv. Ida
kedves Ida!
köszönöm, h olvastál, meg a kíváncsiságod is köszönöm.
üdv: túlparti