Zoltán futólag elengedett egy halk köszönést a kollégák felé, odalépett a rajzasztalhoz, kiterítette a tegnapi vázlatait, és szótlanul munkához látott. Minden figyelmét, a készülő híd szerkezeti elemeire koncentrálta. Még az ebédszünetben sem állt fel, pedig a munkatársak hívták, hogy menjen velük. Ő azonban udvariasan elhárította, mondván, tegnap nagyon elrontotta a gyomrát. Amikor befejezte, már késő este volt.
– Nem lesz ez így jó Mr. Zoltán. – mondta Mr. Frenk. – Nem szabad ennyit dolgozni, még valami baja történik a kimerültségtől. Tudom, hogy ön mindenütt nagyon kivette a részét a munkából, de mi nem rabszolgának vettük fel. Így hamar kimerülhet, márpedig mi, hosszútávon is számítunk önre. – Barátságosan Zoltán vállára tette a kezeit, majd folytatta.
– Úgy látom, valami komoly baj van. Remélem, nem tart tolakodónak, de szeretném meghívni vacsorázni. Van itt egy nagyon elegáns étterem, ahol kitűnően főznek. Közben beszélgethetnénk is, hogy jobban megismerjük egymást. Elvégre egész nap együtt dolgozunk.
– Köszönöm Mr. Frenk, elfogadom a meghívást. – Maga is meglepődött azon, amit mondott, hiszen régebben sohasem tett volna ilyet. Mindig visszautasított mindenféle közeledést. Most azonban úgy érezte, nagyon jól esne valakivel megosztani a gondolatait.
Az étteremben halk zene szólt, lágyan, alig észrevehetően, hogy ne zavarja meg, az asztaltársaságok meghitt, családias hangulatát. A rendelés után, Mr. Lawrence, óvatosan puhatolódzni kezdett. Egész nap figyelte a beosztottját, és látta, hogy valami komoly baj van. Nem akart mindjárt a tárgyra térni, hiszen jól tudta saját magáról, hogy az ember ilyenkor milyen nehezen nyílik meg. Jó szakembernek tartotta Zoltánt, ezt már az első napon észrevette a vázlataiból. Ezért fontosnak érezte, hogy segítsen neki. A beszélgetés fokozatosan indult meg.
– Kedves Zoltán, ha nincs ellene kifogása, azt hiszem, ideje lenne tegeződnünk.
– Köszönöm Frenk, én is ezt akartam mondani. – Teletöltött narancslével két poharat, és az egyiket Zoltán kezébe adta.
– Hát akkor egészségedre. – Mondta mosolyogva. – Tudod, vezetés közben nem szeretek alkoholt inni.
– Ezzel én is így vagyok. – Válaszolta Zoltán, és átvette a karcsú, magas kelyhet. Alig észrevehetően, meghitt, baráti beszélgetés alakult ki közöttük. Mintha már évtizedek óta ismernék egymást. Zoltánban egészen új, eddig fel nem fedezett érzések törtek napvilágra. Lassan feltárta egész eddigi életét, és úgy érezte, nagyon is jól esik megosztani valakivel. Ez új volt a számára, hiszen még soha senkinek sem tárulkozott ki őszintén. Még saját édesanyjának sem. Amikor a végére ért, nagy megkönnyebbülést érzett. Mintha kigyomlált volna a múltjából minden rosszat, minden oda nem illő gazt, és vadhajtást, és messzire dobta volna magától, egy feneketlen szakadék mélyére, hogy többé soha ne tartozhassanak hozzá. Képesnek érezte magát rá, hogy szakítson eddigi múltjával, és tudta, hogy ezen túl, semmit sem fog úgy tenni, mint régen.
– Ez egy nagyon fájdalmas életút Zoltán, és te észre sem vetted, hogy nem csak másoknak ártottál vele, hanem saját magadnak is.
– Igen pontosan így van, csak ma reggel döbbentem rá, hogy minden, amit értéknek hittem, valójában nem fontos, és ami pedig fontos lenne, azt mind elveszítettem.
– Mit sajnálsz jobban? – Kérdezte Frenk. – Azt, hogy Eszter elment, vagy a családodat, akikről szinte semmit sem tudsz?
– Nem is tudom. – Válaszolta. Ha nem csak magammal törődök, és a saját kényelmemmel, akkor sohasem ismertem volna meg Esztert, hiszen Zsuzsának pont ebben az időben lett volna rám a legnagyobb szüksége. Én akartam annyira gyereket, de úgy bántam velük, mintha ők is csak a saját szórakoztatásomra léteznének. Az érzéseikkel, gondjaikkal egyáltalán nem törődtem. – Arcát mélyen a tenyerébe temetve folytatta. – Tudod, hogy te vagy az első ember, akinek az érzéseimről beszélek? Eddig úgy éltem, hogy az érzelmeket el kell fojtani, de ma rájöttem, ez nagy ostobaság volt.
Frenk gyengéden megsimította Zoltán vállát.
– Köszönöm a bizalmadat kedves barátom. Hidd el, semmi sem késő. Amíg élünk, mindig van esélyünk arra, hogy változtassunk. Te beláttad a hibáidat, márpedig változtatni csak az tud, aki észreveszi, hogy rossz úton jár.
– Nagyon örülök, és hálás vagyok a sorsnak, hogy találkoztam veled.
– Én is pontosam így gondolom. – Tette hozzá Frenk. – Nagyszerű ember vagy Zoltán, és őszintén örülök, hogy barátok lettünk.
A Mercedes sebesen száguldott a kanyargós hegyi utakon Red Deer felé. Már nagyon késő volt, és bár Frenk szabadságot adott neki holnapra, ő mégis úgy gondolta, ha majd felébred, akkor bemegy a munkahelyére. Úgy érezte, ennyivel tartozik barátjának, hiszen jól tudta, mennyire sok a munka, és már nagyon szorít a határidő.
Gondolataiban végigfutottak az elmúlt évek, és a mai nap legfontosabb történései. Az Eszter arcán végiggördülő könnycseppek, felesége rémült, fájdalmas tekintete, amikor magára hagyta a bajban, kislánya ártatlan, kérdő szemei, miközben búcsút intett neki. Úgy érezte, összeszorul a torka, és talán életében először, feltört belőle a zokogás. Szemei elhomályosodtak, és csak későn vette észre azt, a nagyon éles kanyart, mely egy magas sziklakúpot került ki előtte az úton. Az autó hangos csattanással ütközött a meredek falnak, majd a levegőbe repülve, többször is körbeforgott, végül pedig éles csikorgással vágódott fejjel lefelé az útra. Legalább kétszáz métert csúszott így, sűrű szikracsóvát húzva maga után, amint végigszántotta az út menti szalagkorlátot.
Zoltán előtt, először minden elsötétült, majd egy különös, örvénylő alagútban találta magát. Nem értette, mi történik. Amikor visszanézett, egy ronccsá tört Fekete Mercedest látott maga alatt. Az úton, még mindig kavargott a por. – Biztosan, valami baleset történt. – Gondolta, azzal közelebb lebegett a járműhöz. Abban, hogy lebegve közlekedett, nem érzett semmi természetelleneset. Észrevette, az autóból félig kilógó alakot. Te jó ég, gondolta, ez a szerencsétlen nagyon megsérülhetett. Óvatosan az alak véres, összezúzott arcába nézett, majd hirtelen elfogta a rémület. Úr Isten, hiszen ez az ember éppen úgy néz ki, mint én. Nem! Ez nem lehetek én, hiszen nekem semmi bajom. Egy távoli fénypontot pillantott meg maga felett, majd egyre gyorsabban közeledni kezdett hozzá. Körös-körül, lassan mindent elborított ez a csodálatos ragyogás, ám különös módon, egyáltalán nem bántotta a szemét. Egész lényét, valami kimondhatatlan öröm, és szeretet járta át. Itt akart maradni, érezni a „fény” közelségét, és a belőle áradó végtelen békét. – — Vissza kell térned a testedbe! – Halotta a hangot, mely egyenesen a fényből szólt hozzá. – Még dolgod van, amit be kell fejezned, de tolószékbe fogsz kerülni.
– Egész életemet nyomorékként kell leélnem? – Kérdezte, mert ez a tudat, egyáltalán nem volt ínyére.
– Eddig éltél úgy, mint egy nyomorék, mert beteg volt a lelked. Azt, hogy tolószékben maradsz e, vagy sem, megtudod, ha majd eljön az ideje. – Hangzott a válasz.
Hirtelen erős zúgást hallott maga körül, és mintha valami vákuum szippantotta volna be. A következő pillanatban már nagy fájdalmat érzett az egész testében. Nem volt képes megmozdulni. Lábai beszorultak a kormányoszlop alá, hátát pedig erősen nyomta az autó behorpadt teteje. Hiába próbált bármit is tenni, képtelen volt változtatni a helyzetén. Szemeibe belefolyt az arcáról lecsorgó langyos vér.
– Édes Istenem, ha az autó kigyullad, itt fogok elégni! – Ettől nagyon kétségbeesett. A távolból, egy másik jármű halk zúgása törte meg az éjszaka csendjét. A zúgás lassan erősödött. Zoltán reménykedni kezdett. – Meg fognak állni, biztosan meg fognak állni, és kiszednek innen.
Az idős házaspár, éppen egy hosszú víkendről tartott hazafelé.
– Nézd drágám, mi van ott, a kanyar mögött? – Mutatott kérdően a férfi, a reflektorban felbukkanó különös, sötét halomra, majd óvatosan az út szélére vezette a járművet, és megállt.
– Hiszen ez egy autó! – Kiáltott fel a felesége. – Úgy látom, nagyon csúnyán összetört. Mit gondolsz kedvesem, van benne valaki? – Kiszálltak a kocsiból, majd megindultak a roncs felé.
– Segítség! Segítsenek kérem, nem tudok mozogni. – Szólt a sötétből egy kétségbeesett hang.
– Te jó ég, ön aztán nagyon összetörte magát. Apa, hozd hamar a kötszeres dobozt, legalább ezt az erős vérzést el kellene állítani, közben hívd fel a mentőket is. Ez az ember súlyosan megsérült.
– Megyek már. Sietek! – Az idős ember kocogva igyekezett vissza az autójukhoz. A kesztyűtartóból elővette a mobilját, és tárcsázta a 911-et. A központból a légi mentőkhöz továbbították a hívást, akik azonnal el is indultak, bár, azt még nem tudták, ebben a sötétben, vajon hogy fognak leszállni abba a szűk völgybe.
A helikopter egészen alacsonyra ereszkedett az út fölé. A drótkötélen, a hordággyal együtt egy orvos is lejött, hogy megvizsgálja a beteget.
– Ne mozogjon kérem. Nem lehet tudni, milyen sérülései vannak, és azzal csak rontana a helyzeten. – Miután a beteg csigolyáit kellőképpen rögzítette, nekiállt, hogy kiszabadítsa a roncsból. Először a lábait szedte ki a kormányoszlop alól. Ez elég könnyen ment, majd kissé elfordítva sikerült óvatosan hanyatt fektetnie, végül lábaival előre, lassan ráhúzta a hordágyra. Emelkedés közben a hordágy kissé forogni kezdett, amitől enyhén megdőlt oldalra. Zoltán ekkor vette észre azt a szürke, ellipszis alakú foltot, melyet az aszfalton való csúszás okozhatott a kocsi megcsavarodott oldalán.
– Ezt láttam, amikor nem voltam a testemben. – Motyogta halkan maga elé. – Pedig még sötét volt, teljesen sötét. Mégis tisztán láttam ezt a foltot, vajon ott van a leszakadt kerék is a szakadékban? Emlékszem, egy alacsony bokorban akadt meg. A helikopter reflektora élesen bevilágította a környéket. Megvan! Igen ott van a kerék, pontosan annál a kis bokornál. Édes Istenem, ez hihetetlen. – Nem hitt sem a halál utáni életben, sem Istenben, és most ez az elszánt materialista elképzelés, egy szempillantás alatt romokba dőlt benne. Villámként hasított fejébe a gondolat, hogy ami közben történt vele, az nem képzelődés volt, hanem valóság.
– Mondott valamit? – Kérdezte az orvos.
– Nem semmi, csak egy kicsit szédülök ettől a forgástól.
– Tartson ki, mindjárt felérünk. –
– Jó reggelt Mr. Kepesi! Örülünk, hogy magához tért. Három napig altattuk, hogy ne kapjon sokkot a fájdalomtól.
– Hol vagyok? – Kérdezte alig hallhatóan.
– Red Deerben fekszik a klinika intenzív osztályán. Rengeteg vért vesztett, és szinte minden csontja eltörött. Kész csoda, hogy túlélte. Azt még nem tudjuk, hogy mennyire sérült a gerince, de majd a CT vizsgálat többet fog mutatni.
– Tolószékbe fogok kerülni. – Szólalt meg halkan.
– Ne legyen ennyire pesszimista Mr. Kepesi.
– Nem, egyáltalán nem vagyok az, csak tudom.
– Ugyan honnan tudhatná uram, talán ön orvos?
– Nem vagyok az, de ez most nem számít. Köszönöm, hogy segíteni próbálnak doktor úr.
– Van valaki, akit értesíteni akar?
– Azt hiszem nincs, illetve mégis. Kérem, hívják fel Mr. Nemes Andrást, ő itt lakik Red Deer-ben, és Mr. Lawrence – et Calgaryban.
– Őt ismerem, – mondta a Dr. – A tartomány egyik legjobb hídmérnöke. Egyszer már sikerült beszélgetnünk az egyik jótékonysági rendezvényen. Ön honnan ismeri Mr. Kepesi?
– A kollégám, és egyben a barátom is. – Válaszolta Zoltán.
– Akkor, ezek szerint van egy közös ismerősünk. – Mosolyodott el az orvos.
Még egy óra sem telt bele, és András lépett be a kórterem ajtaján. Kezében mindenféle gyümölcslevekkel, és egy csokor virággal.
– Tudod, a kertből szedtem őket. Mindig megszagoltad ezeket az apró fehér virágokat, azt mondtad azért, mert annyira kellemes az illatuk. Gondoltam, biztosan most is jól fog esni, ha ez az illat tölti be a levegőt.
– Igazán kedves tőled Andris. Nagyon örülök, hogy bejöttél hozzám.
– Mi történt veled Zoli? Hogyan törted így össze magad?
– Nem is tudom, hol kezdjem Bandi, hiszen annyi minden történt az elmúlt néhány napban. Ha sok időd van, akkor elmondok mindent.
– Rengeteg időm van barátom. Mára szabadságot vettem ki, hogy itt lehessek veled. Délután pedig, Erzsike is bejön majd.
– Akkor ülj le ide az ágy mellé, ne ácsorogj ott, mint aki el akar futni a látványomtól. – Mosolyodott el Zoltán.
– Rendben, már is hozok egy széket. – András leült, és barátja karjára tette a kezét. Hallgatlak Zolikám, – mondta halkan, és kérdően a beteg szemébe nézett.
Zoltán több mint egy órán át beszélt. Szemében időnként, alig észrevehetően megcsillant egy-egy könnycsepp. Ez nagyon meglepte Andrást, hiszen még soha sem hallotta őt így beszélni, és arra sem emlékezett, hogy valaha is látott volna könnyeket a szemében.
– Zolikám, én nem ismerek rád. Szavaid tele vannak őszinte érzelmekkel, csupa olyan nagyszerű dolgot fedezek fel rajtad, amit eddig még sohasem tapasztaltam. És be kell vallanom, én nagyon örülök ennek, a változásnak. Van köze ennek ahhoz a különös fényhez, amiről beszéltél?
– Már előtte számot vetettem eddigi életemmel, hiszen a szakításunk ráébresztett, hogy miféle ember lett belőlem, és ez a felismerés nagyon megrémített. Az a fény, csupán megerősített abban, hogy a világot egészen más szemmel nézzem, mint eddig. Most már tudom, mi fontos az életben, és mi nem. Tudom, mit jelent a feltétel nélküli szeretet, mert ott fenn ezt megtapasztaltam. Hidd el Bandikám, a szeretetnél nincs fontosabb dolog a világon
– Igen Zoli, ez így van. Erre már én is régen rájöttem, de nem tudtam, hogyan is mondjam el neked, hiszen te az ilyesmit mindig ostoba érzelgősségnek tartottad. Most viszont nagyon boldog vagyok, hogy már te is érted. – még nagyon sokáig beszélgettek. Észre sem vették, a tovasuhanó órákat, csak Erzsike megjelenése ébresztette rá őket, hogy már délután van.
Frenknek rossz előérzete támadt. Alig két órája, hogy Zoltán hazafelé indult, ám hiába hívta a mobilján, nem vette fel.
– Ennyi idő alatt még nem érhetett haza, valahol útközben kell, hogy legyen, de akkor miért nem veszi fel a telefont? – Újra próbálkozott, már sokadszorra, de az eredmény ugyanaz volt. Hallotta, ahogy kicseng, ebből tudta, hogy nincs kikapcsolva a készülék, de nem vette fel senki. Felhívta a 911 -et, bemondta a nevet, és az útirányt.
– Ön kicsodája az illetőnek? – Hangzott a vonal másik végén.
– A barátja, és a főnöke vagyok. Alig két órája búcsúztunk el egymástól, de nem veszi fel a telefont, pedig még nem érhetett haza ennyi idő alatt.
– Tudja az illető pontos címét, és nevét? Mert nem adhatunk akárkinek felvilágosítást.
– Természetesen. – Azzal bediktálta az adatokat a diszpécsernek.
– Az ön barátja súlyos balesetet szenvedett Mr. Lawrence.
– Ugye nem halt meg? – Kérdezte kétségbeesett hangon.
– Nem, de alaposan összetörte magát. Nem biztos, hogy lábra tud állni valaha is. A Red Deer i klinikán megtalálhatja. Biztosan örülne, ha meglátogatná.
– Nagyon köszönöm az információt. Viszont hallásra. – Letette a telefont, majd idegesen fel, s alá járkált a szobában. Bár, még csak rövid ideje ismerték egymást, de nagyon megkedvelte Zoltánt. Úgy érezte, mintha már vagy húsz éve barátok lennének. Kisvártatva újra a telefonhoz lépett, és felhívta a kórházat. Rövid bemutatkozás, és adat egyeztetés után, az ortopéd sebész beszámolt neki Zoltán állapotáról.
– Valóban ennyire súlyos doktor úr?
– Igen.
– Elképzelhető, hogy sohasem fog tudni járni!
– Persze remény az mindig van, de ez a realitás Mr. Lawrence.
– A kezeit azért fogja tudni használni ugye?
– Igen, csak a láb-mozgató idegek sérültek. Valószínűleg új munka után kell néznie. Mondta az orvos.
– Semmiképpen sem. – Tiltakozott Frenk. Majd átalakítjuk a rajzasztalt, hogy ő is elérhesse.
– Egyenlőre altatjuk, hogy ne érezze a fájdalmat, de három-négy nap múlva már meglátogathatja. – Köszönöm doktor úr.
– Kérem, ez természetes.
Frenk fejében ezernyi gondolat futott át. Lázasan keresgélt közöttük, míg egyszer csak hirtelen beléhasított a felismerés. Már pontosan tudta mit kell tennie. Nagyon megörült, hogy eszébe jutottak Zoltán szavai, amikor kiöntötte neki a szívét az étteremben. Ismét telefonálni kezdett.
– Halló drága barátom, maga az? Én Frenk vagyok. Szeretném, ha kikeresne nekem egy telefonszámot, de nagyon sürgős lenne. Ha lehet, akkor azonnal hívjon vissza, ha sikerült. –
Még tíz perc sem telt el, amikor megcsörrent a készülék.
– Diktálom Frenk, van nálad toll?
– Igen, persze mondhatod. – Hamar elköszönt, majd tárcsázta a számot.
– Kérem, bocsásson meg, hogy így ismeretlenül zavarom, de egy nagyon fontos dolgot kellene elmondanom önnek. – Azzal belekezdett, és majdnem egy teljes órán át, beszélt. – Egyetért velem? Kérdezte végezetül.
– Igen, és nagyon köszönöm, hogy felhívott. Reggel mindennek utána járok. – Hangzott a válasz. Elnézést kérek, de én már bátorkodtam mindent elintézni, ugyanis biztos voltam abban, hogy ön mindent meg fog érteni. –
– Vajon Frenk miért nem jött még el? – Kérdezte Andrást.
– Úgy tudom, el kellett utaznia valahova. Tegnapelőtt beszéltem vele telefonon, de még ma itt lesz nálad, ne aggódj.
– Biztosan nagyon mérges, hogy miattam lekésik a határidőt.
– Egyáltalán nem mérges. A határidőt pedig, majd megoldják valahogy. Ő kimondottan miattad aggódott. Nagyon megkedvelt téged. Azt mondta, örül, hogy megtisztelted a bizalmaddal, és beavattad az életed titkaiba. Azt is mondta, tartogat számodra egy meglepetést, de hogy mi az, azt nem árulta el. –
Közben, kinyílt a kórterem ajtaja, és Frenk mackós alakja közeledett az ágy felé.
– Hello Frenk! Már nagyon vártalak. Miért nem jöttél eddig?
– Akadt egy kis dolgom. – Mosolyodott el a férfi. – Tudod Zoli, néhány éve, én is voltam kórházban pár hetet, úgy hogy meg tudom érteni, milyen nehéz is most neked. Minden nap alig vártam, hogy bejöjjenek hozzám a feleségem és a gyerekek. Úgy éreztem magam, mint egy kisdiák, akinek hiányzik az anyukája. – Zoltán arca elkomorodott.
– Nagyon irigyellek kedves barátom. Nagyszerű érzés, ha az embert körül veszi a családja, és úgy szeretik, mint téged. Már említettem, hogy nekem is van családom, de én sajnos nem érdemlem meg őket.
– Ezt miből gondolod?
– Abból, ahogy bántam velük. Pont akkor hagytam cserben őket, amikor a legnagyobb szükségük lett volna rám. Ezt nem lehet megbocsátani Frenk, hiszen, még én sem tudom megbocsátani magamnak.
– Drága barátom! Az utóbbi napok alatt, teljesen megváltoztál. Rájöttél, mit is jelent szeretetet adni, és kapni, és ez nagyszerű dolog. A baleseted során átélt élményed, ezt csak megerősítette benned.
– Ez így is van Frenk. Ezen túl mindig ezt az utat akarom járni. Úgy érzem, elfecsérelt idő volt az a sok-sok év, amíg ezt nem értettem meg, de azt már nem lehet visszahozni.
– Tudod Zoli, – folytatta Frenk, – akiben igazi szeretet van, az azt is tudja, mit jelent a megbocsátás, és mindig kész megbocsátani annak, akiről látja, hogy minden rosszat őszintén megbánt, és én tudom, hogy te mindent megbántál, és szakítottál eddigi életeddel.
– Bárcsak Zsuzsa is elhinné ezt Frenk, de ő valahol messze jár, az én édes kislányommal együtt. Pedig mennyire hiányzanak. –
– Elhiszem kedvesem, most már tényleg elhiszem, hiszen mindent hallottam. – Az ajtóban egy karcsú, szőke nő alakja jelent meg, egy bűbájos kislány kíséretében, és sietős léptekkel az ágyhoz szaladtak.
– Úr Isten, Zsuzsa, hát te hogy kerülsz ide? – Zoltánból kitört a zokogás. Egyszerűen nem volt képes abbahagyni. Csak sírt, akár egy kisgyerek.
– Még soha sem láttalak sírni kedvesem, de most nagyon boldog vagyok, hogy megélhettem ezt a pillanatot.
– Apa ne sírj, én is nagyon szeretlek, és mindig hiányoztál nekem, nagyon örülök, hogy újra látlak! –
Erzsike, András, és Frenk csendesen kimentek a szobából. Frenk szemei is csillogtak. Ezek örömkönnyek voltak, hiszen ő hívta fel egyik magyar barátját. Tőle kapta meg Zsuzsa telefonszámát, és több mint egy órán át, beszélt neki Zoltán pálfordulásáról. Meggyőzte az asszonyt arról, hogy ez, egy igazi változás. Ő intézte el, már előre a repülőjegyeket, és megvárta őket a reptéren.
A kórterem ajtajában aztán az asszony döbbenten hallgatta férje szavait. Persze hogy megbocsátott neki, hiszen mindig is őt szerette. A házasság pedig számára mindig is egy szent dolog volt, ami két embert egy életre összekapcsol. Ezért utasított el minden közeledést az évek alatt.
– Az orvos szerint, nem valószínű, hogy valaha is tudok majd járni. – Szólat meg végül Zoltán. Szemei még mindig tele voltak könnyekkel, és csak nagyon nehezen tudta kimondani a szavakat. – Emlékszel, nekem is mondtak már valami hasonlót – mosolyodott el Zsuzsa – és most nézd meg hogy nézek ki.
– Drága Zsuzskám, te szebb vagy mint valaha!
– Na látod. Nem kell mindjárt készpénznek venni mindent, hiszen sok orvos van még a világon, és sokféle gyógymód. –
Zoltán szorosan tenyerébe fogta Zsuzsa kezét, egy darabig csendesen maga elé nézett, majd félve feltette a kérdést, mely ott zakatolt a fejében.
– Meddig maradtok velem? –
Zsuzsa úgy tett, mint aki hosszasan gondolkodik a válaszon, majd arcán huncut mosollyal megszólalt.
– Olyan negyven-ötven évre gondoltunk, persze, ha neked is megfelel.
– Hogy megfelel e? Semmire sem vágyom jobban, mint arra, hogy veletek élhessem le az életemet! – Mindhárman átölelték egymást, bár Zoltánnak ez, kicsit nehezen ment, a rengeteg törés, és az egész testét betöltő sajgó fájdalom miatt, melyet a számtalan fekete, lila, és zöld színű zúzódások okoztak.
Sándor Gyula
2005. 11. 20.
6 hozzászólás
Gratulálok. Nagyon tetszett ez a regény. A többi részhez nem írtam külön, hisz el akartam olvasni az egészet. kösz. Várom a többi regényed? Van még?
Kedves Láva
Köszönöm, hogy megtiszteltél azzal, hogy elolvastad. Annak pedig igazán örülök, hogy tetszett. Hosszabb lélegzetű regényeim vannak előkészületben. Remélem, két hónap múlva folytatni tudom az írást. Most egyenlőre sajnos erre nincs időm, de minden reményem megvan rá, hogy ez hamarosan változni fog. Az egyik kiadó, mely az eddigi írásaimból készült válogatást nézte át, sajnálattal közölte, hogy “ezek szépirodalmi művek, ma pedig erre nincs igény, és az állam is visszavonta a támogatást a szépirodalmi alkotásokkal kapcsolatban.” Tehát, ha azt akarom, hogy kiadásra kerüljenek az írásaim, akkor olyan régényeket várnak, melyek “az üzleti szempontoknak is megfelelnek”
Most éppen ilyenen dolgozom.
Üdvözlettel
Gyula
Mint a mesében. 🙂 Tudod az élet ritkán működik így. Bár így működne! Ica
Kedves Ica
Sajnos igazad van. Az élet tényleg csak ritkán működik így. Én azonban szerettem volna mutatni egy olyan (jó) példát, hogy így is lehet. Azt akartam érzékeltetni, hogy a házasság több egyszerű "kapcsolat"-nál. Nem szabad kiengedni a kezünk közül, mint egy marék homokot, hanem nap mint nap, ébren kell tartani a lángot, hogy ne hamvadjon el. Ettől persze, még sajnos vannak olyan esetek, amikor a válás a legjobb orvosság, egy rosz kapcsolatra.
Üdvözlettel
Gyula
Kedves Gyula!
Valóban lenyűgöző írásodhoz gratulálok! Olyannyira életszerűen írtál le minden aprócska kis jelentet, hogy szinte filmként meglelevenedve pergett az írásod. Szinte láttam és nem olvastam.
Az élet bizony furcsa dolgokat képes produkálni, de hát ettől kiszámíthatatlan. Mindenesetre, aki ezt elovasta, annak bizonyára nagyon sok tanulságot tartalmazhat. Számomra hatalmas élményt nyújtott. Csupán azt sajnálom, hogy a fejezetről – fejezetre való áttéréssel megszakítottam az átélés folyamatát! :-))
Köszönöm, hogy elolvashattam, mert számomra nagyon sokat jelentett!
Üdvözlettel:
hamupipő
Kedves Hamupipőke
Először is köszönöm, hogy elolvastad a kisregényemet. Mindaz pedig, amit írtál róla, számomra azt mutatja, hogy pontosan megértetted a szándékot is, amiért megírtam. Nagyon örülök, hogy tetszett, és remélem, olyanok is elolvassák majd, akiket érinthet a mondanivalója.
Baráti üdvözlettel
Gyula