Szorongó látomással fogtam két tenyerem közé nagyanyám halvány bőrrel szőtt, langyos kezét. Éreztem, hogyan hagyja el lassanként ez az életnek nevezett isteni nedű kavargó véráramát. Tudtam, hogy meg fog halni. Csak még nem hittem.
Anyám mögöttem állt és képtelen volt haldokló anyjához hozzáérni. Mindig is rettegett a haláltól. Egyszer, mikor a padlást takarítottuk, talált egy nemrég elpusztult galambot. A megmerevedett kis test látványa úgy ült reszkető íriszére, hogy akkor, abban a pillanatban én éreztem magam felnőttebbnek. Nekem kellett a kis hullát eltüntetnem.
Most meg itt vagyunk. Már megint nekem kell felnőttnek lennem, mert ő képtelen a búcsúzásra. Míg én megfésülöm mama hófehér haját, szivaccsal megtörölgetem arcát és a párnáját igazgatom, anyám csak az orvost várja. És a csodát.
Újra leülök és halkan mesélek, szorongatva az élettelenül lógó apró kezet, mely már majdnem fehér. De tenyerem selymétől némileg már meleg. Beszélek arról, hogy odakinn a rettenetes vihar letörte a kedvenc diófája egy ágát, ami a szőlőlugasra borult, de nem okozott kárt. És hogy most olyan hévvel süt a Nap, mintha tavaszt érzene.
Észre sem vettem, hogy az orvos közben megjelent. Egy idegen érzésre figyelek fel, valami vibráló hazugság szúr hátulról a bordáim közé. A vállam fölött hátranézek és látom, ahogy anyám a könnyeivel küszködve, úgy emeli az orvosra a tekintetét, mintha tényleg hinné, hogy ez az ember isteni erővel bír és képes csodát tenni. A doktor őszinte részvétet erőltet hamuszín arcára, s miközben latin szavak buggyannak ki száraz ajkain, bólogat, lassan, keservesen. Anyám kezében egy fehér boríték van, amit lassan nyújt az orvos felé. Ő meg, mintha épp fekáliával kínálnák, félrenéz és köpenye zsebét kitárja.
Tekintetünk ekkor találkozik. A mérhetetlen düh szinte ölni-akarássá fokozódik feketén kavargó pupillámban, arcomon a gyilkos indulat rángatja bőröm kitágult pólusait. Csak a szám marad néma. Szorosra zárt ajkaimon mégis hallani a becsapottak vad vonítását. Ekkor látom meg az orvos szemében a félelmet. Nem tudom, tőlem fél-e, vagy a halál köpte szembe velem, de látom, amint fehér köpenyén apró remegés hullámzik végig. Keze a zsebébe vánszorog és olyan lassú mozdulattal helyezi a borítékot nagyanyám feszesre húzott takarójának szélére, hogy az idő is megáll a szívemben. Aztán, még mindig tekintetembe kapaszkodva kihátrál az ajtón
– Ismered? – kérdezi anyám.
– Nem. – bukik ki ajkamon, s látom szülőanyám szemében az értetlen kétségbeesést.
Még vagy egy órán át simogattam nagymama kisimult, angyalian puha arcát, aztán a fülébe súgtam, hogy szeretem. Kimentem a kórház parkjába és néztem a fellegek tarka, novemberi táncát. Azon délutánon halt meg ő, a vénasszonyok nyarának utolsó napján.
18 hozzászólás
Pitau is az elmúlásról írt, te is. Megrázóan szép elbeszélést írtál.
Üdv: Colhicum
Köszönöm, kedves Colhicum!
Üdv! Hanga
szia Hanga!
nem sokat tudok írásodhoz hozzátenni.
mély, megindító sorok…
nem vagyok lekiismeretlen, gonosz ember,
de én is együtt hátráltam az orvossal.
nagyon sok érzelmet viszel írásaidba.
ölel
leslie
Szia leslie!
Igen, az érzelmek, mint mindig, itt is elragadták a tollamat 🙂
Köszönöm soraidat!
Üdv! Hanga
Kedves Hanga!
Úgy tűnik az ősz sok mindenkiben felidézi az elmúlást, szeretteinek elvesztését…
Nagymamád története mellett érdekes szál az “orvosé”… csak egy röpke epizód, és mégis annyi tartalmat hordoz…
Őszintén gratulálok!
Gy.
Szia Gyömbér!
Nagyon köszönöm, hogy olvastál !
Az ősz pedig, igen, az elmúlást idézi, de aztán szerencsére elénkfut a tavasz 🙂
Hanga
Szia Hanga!
Megdöbbentő, és nagyon gazdag sorok…Nekem az ősz nem az elmúlást jelenti, hanem a lehetőséget az átalakulásra, a változásra, tudod, téli álom, utána friss, megújult testtel, lélekkel neki fogni újabb feladatoknak. Köszönöm az élményt.
Kedves Hanga!
Érzem a nagymamád iránti mély szeretetet. Érzelemmel átszőtt soraid magukkal ragadtak.
Rozália
Nagyon szép és szomorú történet. Tetszett!
Köszönöm Nektek is megtisztelő figyelmeteket!
Hanga
Szia 🙂
Szépen megírtad, bár nekem néhol kicsit már sok volt… (Pl. "ez az életnek nevezett isteni nedű kavargó véráramát" :DDD) Bár senkire nem erőltetnék rá semmit, félre ne érts, csak tudod, én mindig megpróbálok sallangok nélkül írni, csak sajnos néha átesem aló túloldalára is, osztán meg néha a hátára sem sikerül fölszállnom 🙂 De nagyon jól közvetítetted az érzelmeket.
(Ehh, ez lesz nekem még nagy feladat; a regényemben sok főszereplő fog meghalni – hiszen sok időt ölel majd át -, és valahogy érzékeltetnem kell a szomorúságot úgy, hogy azt az olvasó szinte a magáénak érezze. Nem lesz egyszerű feladat, mert ez nem jellemző rám mág való életben sem… :S)
Szia Crys!
Köszi a kritikát 🙂 tudom, soknak hat egy prózában egy ilyen szöveg, de még nem sikerült "átállnom" egyszerű üzemmódra 🙂
A regényedbe tényleg ne írj ilyeneket, mert akkor kb. 3000 oldallal hosszabb lesz a kelleténél 😀
Hanga
Hja, versről átállni, mi? 🙂 Nekem meg az a fele nem megy, de nagyon nem 😀
Dehogynem Crys 🙂
Umm… próbáltam már 😀
Még biztosan nem elégszer :-))
Valami miatt elkerültük egymást ezzel az írásoddal.
Lélekbe markoló. Fantasztikusan átadod a fájdalmadat, a
dühödet.
Szinte a helyedbe éreztem magam.
Nagyszerű írás.
Örülök, hogy egymásra találtatok: az írásom és a te érzékeny szíved. Köszönöm az olvasást!
Hanga