Vér

Homályos tekintettel álltam párával lehelt ablakomnál és néztem a távolodva szűkülő kis utcák havas forgatagát. A karácsony utolsó napját éltem, fejemben szokatlanul lüktető zsongással, s jéghideg kezemet tarkóm pulzáló melegén nyugtatva. Rád gondoltam. Szavaidra, melyeket még hallottam, halk suttogással előtörni szobám sarkából. Az ígéretre, melyet már megszegtél egyszer. Keserű nyál gyűlt nyelvem gúzsba kötött halmára, és úgy éreztem, a Világnak most össze kellene omlania, ha a hitegetett lelkem nem kívánna még most is annyira hozzád tartozni.
Egyszerre éles fájdalom hasított belém, vad lüktetések áramoltak szét hasam rejtett zugaiban, s én térdre ereszkedve kapkodtam a fogyatkozó levegőt. Homlokomat a hideg padlóhoz szorítva éreztem, valami baj készül bennem, de képtelen voltam felállni, csak reszkető tagokkal próbáltam ép ésszel kapaszkodni a valóságba. Aztán éreztem, hogy combom elgémberedett tagjain lassú áramlással kezdi meg útját a meleg vér. Lassan odakúsztam az éjjeliszekrényemhez, a telefonomért nyúltam, s ezzel a mozdulattal vissza is estem a földre, embrió-pózba gömbölyödve. Kit hívjak fel? Téged kellene, de tudtam, hogy úgysem érdemes. Nem vagy itt velem. Sem fizikai, sem szellemi valódban. Egy nőt kell felhívnom, aki talán tud segíteni.
A barátnőm 10 percen belül ott volt. Nem beszéltünk talán már egy éve sem, mégis itt volt, s könnyes szemmel cipelt ki a fürdőszobába. Úgy fürdetett le, mint anya újszülött gyermekét, szótlanul, óvatosan bocsátva útjára simogató mozdulatait. Nem akartam mentőt. Így ő lett az, aki elkísért a kórházba. Közben folyamatosan hagyta el testemet a vér meleg áramlata, görcsös kiáltozást hagyva mélyen a lelkemben.
Lassuló mozdulatokra emlékszem csak, miután kaptam egy injekciót. Homályos alakok tették a dolgukat körülöttem. Még emlékszem, aláírtam egy papírt, engedélyezve valamilyen kutatási folyamatot. Nem figyeltem a szavakra, csak az orvos csillogó szemüvegét néztem, melyben visszatükröződött falfehér arcom csontossá bánatosodott bőre.
És a halk zajokkal fölém-magasodó csillogó teremben is rád gondoltam. Te voltál a gondolataim alfája és omegája, benned próbáltam kapaszkodni, aztán elaludtam.
Arra ébredtem, hogy egy öregasszony simogatja az arcomat. Kinyitottam a szemem, s megláttam apró szemeit, beszűkült, harmatos pupilláját. Nem mondott semmit. Nem is kellett. Nem is tudott. Nem is akartam. Ápolónői évtizedeibe kapaszkodva önkéntelenül is felvette az anya-szerepet mellettem, aki most vesztett el egy olyan apró életet, ami talán nem is létezett.
De pár nap múlva megtudtam, hogy mégis… Fiú volt. Aprócska, talán nem is ember még. De belőlem s belőled való. S akkor már nem gondoltam rád. A saját, becsapott lelkemre gondoltam, mert én már tudtam, amit még te sem, hogy megint nemet fogsz mondani. Megint megszeged az ígéretedet. S megfogadtam, nem mondok el neked ebből semmit. Mert ahogy a vérem folyt el ezzel az élettel, úgy folyt ki belőlem a szerelem mocskos megalkuvása is.
Most megpróbálok nem gondolni rád. Mennie kell. Talán csak meg kellene halnom egy kicsit hozzá nekem is.