Viccek az aluljáróból

A nagyvárad téri aluljáró mindig is hemzsegett a járókelőktől, akik gondolataikba merülve, gyorsan szedték a lábukat. Senki sem időzött ezen a nyomasztó helyen túl sokat, mert bár évek alatt megszokták a tucatnyi csöves jelenlétét, s azt is jól tudták, hogy ezek már senkinek sem képesek ártani, azért mégis valamiféle feszélyezettség fogta el az embereket. Nem szánalom, és nem undor, ezeket rég legyűrte a közöny, inkább talán csak a tudat, hogy a tér élő szobrai mindig itt vannak. Amikor reggel a járókelők munkába mennek, amikor délután hazajönnek, sőt, amikor a normális emberek este, a házaikba aludni térnek, ezek a hajléktalanok akkor is itt fekszenek.
Örökké.

– Mondok egy viccet, jó? – bökte meg könyökével egy szőkés hajú, koszfoltokkal és szakadásokkal díszített hajléktalan a mellette ülőt. – Hogyan lép ki a templomból a pap?… Hehe, mintha mise történt volna. Hehe, érted? Mise! Hehh-he khö.
Kezdeti nevetése lassan köhögésbe csapott át, nehéz, szakadozó köhögésbe. Kezét a berepedezett kőre támasztotta, görnyedten dőlt előre, s percekig nem tudta abbahagyni a krehálást. Vért köpött, majd megnyugodott testtel visszaült a társa mellé. Hátát az aluljáró falához támasztotta, megpróbált a helyzethez képest kényelmesen helyezkedni, majd folytatta a viccmesélést.

– Isten fekete vagy fehér? – tette fel a kérdést magának, majd gyorsan meg is válaszolta. – Tulajdonképpen lehet fekete is, meg fehér is. És Isten nő, vagy férfi? Hát, talán egy kicsit mindkettő. Héj, hát akkor Michael Jackson az Isten!
A szőke kajánul vigyorgott magában. Ez volt a kedvenc időtöltése, hogy vicceket talált ki, s ez utóbbit igen jól sikerültnek érezte. Ezúttal azonban nevetni már nem mert, félt az újabb köhögő rohamtól.
– Tudod, én nem félek Istennel viccelni – jelentette ki a nagydumás szőke a mellette ülőnek. – Úgyse figyel ránk… bizonyára a gazdagok sorsával van elfoglalva, az sokkal érdekesebb nálunk.
Pár másodpercig hallgatott, majd eszébe jutott egy másik vicce.
– Hogy hívják a vallásos szuperhőst? Na? Ámen. Tudod? Á man.
Most is csak óvatosan kuncogott magában, de úgy tűnt, nem bírja befogni a száját.
– Akár hogy is cimbora, ezzel a helyzettel már nem lehet mást csinálni, csak kinevetni. És nézd meg, még azt sem…

Csend telepedett rájuk, már amennyire a járókelők cipőkopogása és duruzsolása engedte. A szőke csak nézte, nézte a fürge lábú forgatagot, majd egyszerre csak arra lett figyelmes, hogy vöröskereszttel cifrázott kabátos, szociális gondozók jönnek a Haller utca felőli lépcsőkön. Az egyik férfi, aki kenyeret és pokrócokat hozott, nem törődve a bűzzel és a fertőzésveszéllyel, hozzájuk igyekezett. Leguggolt a két csöves mellé, a szőke melletti férfit méregette, majd szárazon a munkatársaihoz kiáltott:
– A Józsi meghalt!
A szőke hajléktalan flegmán rántotta meg a vállát, és halkan megjegyezte:
– Ja, már tegnap este – majd mit sem törődve a körme alá lerakódott mocsokkal, egy nagy darabot tört a friss kenyérből és falni kezdett. Csak nézte, nézte a járókelőket, s magában már egy újabb viccen gondolkodott.