Visszavonhatatlan

Elhatároztam, hogy úszással vezetem le a napi feszültséget, de aztán rájöttem, hogy ma az egyáltalán nem lenne jó és ráadásul még az ikrekért is nekem kell elmenni. Nem akartam, hogy összefussak véletlenül valami ismerőssel az uszodában, mert már az irodában is nehezen magyaráztam ki a kezemen lévő nyomokat. A kollégák még csak-csak elhitték, hogy a macska karmolt össze és a kutya mélyesztette a fogát az alkaromba, de a test szerte lévő szilva kék és élénkzöld, néhol meg sárga foltokról már kevésbé lesz hihető, hogy nekimentem a bútoroknak a lakásban.
És még a fejem is zúgott a főnök által mondottaktól. Persze, igaza van, hogy mostanában nem hozom az általa jogosan elvárt teljesítményt, hogy gyakrabban hibázok, de mit mondhattam volna arra a kérdésére, hogy otthon vannak-e problémák? Hol máshol lennének?! És tudom, hogy őszintén ajánlotta fel, ha kell bármikor, bármiben segít. De ez nem olyan, amiben bárki is tudna segíteni. A kollégák is érzik, hogy nem minden kerek, ma is egyedül ebédeltem az étkezde legtávolabbi sarkában. Jobb is, hogy nem jött oda egyikőjük sem, mert nem lettem volna képes a bájcsevegésre. Igen, tény, hogy ingerültebb vagyok, máskor meg minden ok nélkül legszívesebben sírva fakadnék, de míg otthon nem rendeződnek a dolgok, nem is tudok másmilyen lenni.

Régebben alig vártam, hogy hazaérjek, hogy magamhoz öleljem a családomat, hogy a gyerekek napi élményeit hallgassam, s a párom beszámolóját arról, hogy milyen napja volt. De mostanában alig akaródzik hazamenni. A gyomrom pingpong labda nagyságúvá zsugorodik, ahányszor közeledek a házhoz. Sőt, tulajdonképpen már akkor elkezdődik, mikor kilépek az irodaház forgóajtaján. A gyomrom után a jeges rémület felkúszik a torkomig, s a gyomorsavval együtt marón fojtogat, főleg, amikor meghallom, hogy megint kiabál a srácokkal. Nem ezt érdemlik. És én sem. Bár nem tudom melyik a rosszabb. Mikor negédes és a sörrel a kezében kavargatja a vacsorának valót, vagy az üveg bort szopogatva simogatja a gyerekek fejét és nem engedi, hogy a szobájukba menjenek, hanem végig kell, hogy hallgassák vele a kedvenc dalait, amelyektől időnként elérzékenyül, máskor meg az egész világot üvöltve okolja az állapotáért.
Ma nekem is különösen rossz kedvem volt, egész nap ingerülten és egyre dühödtebben próbáltam a főnök által kért táblázatot elkészíteni, de a nap végére be kellett látnom, hogy nem megy, a gondolataim nem a munkán járnak. Ahogy haladtam az iskola felé, mint megannyi drágakő, úgy fénylettek lábam alatt az eső áztatta kavicsok, de ma azok sem tudtak megnyugtatni. A zsigereimben éreztem, hogy ez az este más lesz, sokkal rosszabb, mint a többi. A kövek már nem is drágakőként ragyogtak, hanem több sebből vérző pontokká zsugorodtak. Az utcai lámpák neonfénye vérvörösre festette őket, egy pillanatra megálltam, hogy magamba igyam az iszonytatónak ható látványt, de a zsúfolt utcán a tömeg csak sodort magával. Nem akartam az iskolához érni, le szerettem volna lassítani a pillanatot, majd megállítani, hogy ne kelljen hazamenni. De már nem volt visszaút. Fojtogatott a tehetetlenség, a kudarcok, az elmúlt évek minden gyötrelme. És még ez az időjárás is. Brr…
A gyerekek első kérdése az volt, hogy miért nem kocsival jöttem, hiszen, ha esik az eső, mindig azzal közlekedek. Nem mondtam meg nekik, hogy a kocsit még a múlt héten összetörtem, azóta is a szerelőnél állt, mert egyelőre a javítására nem volt pénzünk. Valamelyik este pont emiatt esett nekem ő is, mikor a gyerekek már aludtak. Először csak ingerülten, majd egyre jobban belelovallva magát, hogy én semmire nem vagyok jó, hogy vezetni sem tudok, főzni meg pláne nem, mikkel tömöm a kölyköket, milyen bugyuta programokat szervezek, szerinte rajtam kívül senki nem élvezi őket. Majd nekem jött, először csak egy pofont adott, sajgott az arcom tőle, aztán ököllel püfölte a mellkasomat, azt hittem kiszakad a helyéről, s amikor sípcsonton talált, felüvöltöttem, ő meg egyre jobban kacagott és nem hagyta abba a gúnyolásomat. Megsemmisülten hátráltam a fürdőszobába, oda már szerencsére nem jött utánam. Akkor hagytam csak el a biztonságos fedezéket, mikor hallottam, hogy egyre hangosabban horkol.
Ma beszélni akartam vele. Azt akartam, hogy tudja, így nem mehet tovább. Pedig abban reménykedtem, hogy majd a gyerekek születése után megváltozik. Hogy felelősségteljes lesz, jó szülő, hogy kevesebbet fog inni. Meg akartam vele értetni, hogy senkinek nem jó ez az állapot, hogy váljunk el, mert ez a gyerekeknek sem tesz jót a folyamatos feszültség. De ahogy a bejáraton beléptünk, a készülő sütemény illata belengte az egész előszobát, a gyerekek sikongatva ugrottak a nyakába, ő meg ott állt, kezében az anyja receptjével, a dédi kötényében, mosolyogva, hát nem volt szívem tönkretenni a pillanatot. Majd máskor. Majd holnap elmondom neki.
Hozzám bújt lefekvéskor és nagyon boldognak tűnt. Én pedig azt éreztem, hogy irtózom a testétől, hogy gyanakodva fogadom a közeledését, mert nem tudom mikor fog megütni újra. Gyanús és mesterkélt volt az idill, az idegszálaim ugrásra készen várták a támadást. De a támadás elmaradt. Mély, álom nélküli álomba merültem, reggel kipihentebben ébredtem, mint már régen nem, úgy éreztem új ember vagyok. Ő vitte a gyerekeket, így nekem még volt egy fél órám magamra. A tükörből mégsem az új ember nézett vissza rám, hanem egy kétségbeesett, rettegő arc. Nem is ismertem magamra. A kezdeti lendület a tükörben látottaktól gyorsan le is lohadt.
A munkahelyen a főnök újra hívatott. Elmondta, hogy ha hamarosan nem változtatok a teljesítményemen, akármennyire is jó szakembernek tart, kénytelen lesz tőlem megválni, mert a vezetőség a jövő hónap elején újabb 10 nevet akar, akiket leépítéskor előre vesznek. A karácsonyi elbocsátási hullám már sokadik éve érintette a céget. Eddig mindig biztos voltam benne, hogy én nem leszek köztük. De most…
Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel. Nem elég, hogy otthon gondok vannak, még ez is. Mi lesz, ha az én keresetem kiesik?! Mi lesz a gyerekek iskolájával, mi lesz a házasságunkkal? A kapcsolatunkat biztos nem lehet rendbe hozni. Én nem akarok terrorban élni! Én nem akarok egy olyan ember mellett élni, aki minden nap egyre többet és többet iszik! Aki eleinte csak verbálisan agresszív, majd tettleg is! Én nem ilyen életet akarok!

Ma lesz a napja, hogy leülök vele beszélni, ha törik, ha szakad. Mire hazaértem a harmadik sörét itta. A szeme homályos volt.
– Drágám! Reggel bevetted a kedélyjavítót és a nyugtatót? – kérdeztem tőle, bár uralkodnom kellett magamon, hogy ne legyen éle a kérdésnek. Évek óta szedte a bogyóit, de letenni sem ezt, sem az alkoholt nem akarta.
Némán bólogatott, majd egyből támadásba lendült, kéretlenül is meghallgathattam, hogy neki milyen rossz sora van mellettem, hogy sose kapja meg azt, amire vágyik, hogy ellenőrzöm, hogy beleszólok a dolgaiba. Próbáltam csitítani, de minél jobban szerettem volna, ha nem veszíti el a kontrollt, ő annál dühösebben bizonygatta az igazát! Úgy gyűrte össze a sörös dobozt, hogy roppant a keze alatt. Majd a szemetes helyett felém dobta. Még jó, hogy ki tudtam térni előle. Nemes egyszerűséggel rántott egyet a vállán a sikertelen dobás után, majd újabbat pattintott a hűtőből. Láttam, hogy az elkezdett vacsora az egyre súlyosbodó állapota miatt sosem lesz kész. Nem imbolygott, állt a lábán, de nem itt járt. Magamhoz ragadtam a nagykést, amivel az előbb még a hagymát aprította, s gyors mozdulatokkal befejeztem, amit elkezdett, bár nem tudtam mit főz, a hagymát feltettem pirulni.
Nem számítottam rá, hogy meglök. Akkorát taszított rajtam, hogy a munkapult szélébe kellett kapaszkodnom, ha nem akartam, hogy beleessek a késbe. Megfordultam, igyekeztem uralkodni magamon, tudván, hogy ha felemelem a hangom, ő csak még dühösebb lesz, kiszámíthatatlan, s az semmi jóra nem vezet. De megszólalni sem volt időm, máris szapulni kezdett. Éreztem, hogy a visszafojtott dühtől remegek, hogy nem kell sok, végleg kiborul a bili nálam is. Mély levegő, mély levegő! Nem vitatkozom! Azért sem megyek bele a játszmáiba! De ő nem hagyta abba. Közelebb jött és megütött. Olyan erővel csattant a tenyere az arcomon, hogy csillagokat láttam. Erős volt, bivaly erős! Aztán a forró olajos serpenyőt lendítette támadásba. Épphogy ki tudtam venni a kezéből, bár két helyen is megégette a kezemet. Nem hagyta abba. Üvöltött, rúgott és ököllel püfölte a mellkasomat. Egészen a pultig hátráltam. Istenemre esküszöm, nem ezt akartam, de a kezembe került a kés és már nem volt visszaút. Azt mondta úgysem merem megszúrni, mert én ahhoz is gyáva és tutyimutyi vagyok. Én viszont csak azt akartam, hogy vége legyen, hogy örökre vége legyen! A kést a mellkasába döftem. Nem tudom hányszor, nem tudom meddig, nem érzékeltem mikor került a fehér konyhakőre, de én még mindig csak szúrtam és szúrtam, egyre őrültebb dühvel, az elmúlt évek minden dühével! Úgy éreztem, azt kapja, amit megérdemel. A szeme jeges rémülettel telt meg, majd üvegessé meredt, s akkor mintha egy pillanatra hangokat hallottam volna a hátam mögül:
– Apa, ne tedd, ne bántsd anyut! Apa, neee!!!