– Miket látsz? És mit beszéltél ahhoz a bácsihoz?
Kiengedett hosszú szőke haját füle mögé tűrte, miközben szomorúan tekintett rám, de nem volt lehetőségünk folytatni a beszélgetést, mert hirtelen felkiáltott.
– Magához tért!
Izgatottan szaladt be a házba, én, pedig követtem. Megérezte, hogy a kómában lévő férfi magához tért. Vajon hogyan? Ennyire kötődne hozzá? Miért? Mit láthat, amit én nem? Kérdések tömkelegével a fejemben értem be a szobába, ahol Iza már az ágy mellett állt, és a férfit nézte, aki értetlenül tekintett ránk.
– Hello… Hol vagyok? Mi történt velem?
– Hello – köszöntöttem én is, miközben megpróbáltam a tudatába behatolni, de sikertelenül. – Lezuhant a helikoptere. Nem emlékszik rá?
– Nem… nem emlékszem semmire…
– Hogy hívják? Tudunk valakit értesíteni, hogy magáért jöjjön?
A férfi szemmel láthatóan elgondolkodott. Ujjai hegyével végigsimított a fején lévő seben. Nem hallottam a gondolatait. Olyan nincs, hogy nem gondol semmire. Elvesztettem volna ezt a képességemet? Amennyire terhes volt az utóbbi időben, hogy hallom az emberek gondolatait, most annyira hiányzott. Mi történhetett? Izaét sem hallom. Ennyire erős egyéniségek lennének, hogy el tudják előlem rejteni, amit gondolnak?
– Mennyire sebesültem meg, és mióta fekszem itt? – kérdezte, és közben tökéletesen kék, mélyen ülő szemével körbenézett a szobában, majd tekintete megállapodott rajtam.
– Négy napig feküdt kómában. Nem volt súlyos a sérülése. Hogy hívják? – kérdeztem újból.
– Nem tudom… – felelte, s zavartan nézett magára. Akkor vette észre, hogy anyaszült meztelenül fekszik a takaró alatt. Rám emelte a tekintetét, de nem kérdezett semmit, tekintete annál többet.
– Láttam már ilyet, ne izguljon, nem hagyhattam, hogy belebüdösödjön az ágyamba.
Egy csöppnyi mosoly jelent meg szája szegletében, melynek következtében két kis redő jelent meg az arcán. Gerincemen egy nagyon régen érzett bizsergő érzés futott végig, melyet az ablakon belopakodó hűs szellőnek tulajdonítottam.
– Tényleg nem emlékszik semmire? – kérdeztem tőle.
– Nem… sajnálom…
– Hát még én – mondtam kissé gúnyosan, aztán hangnemet váltva folytattam. – Kimostam a ruháit, ott vannak a széken. Öltözzön fel. Gyere Iza, most egy kicsit magára hagyjuk… a Nevesincs urat.
Iza eddig érdeklődve tekintett hol rá, hol rám, de engedelmesen követett. Megfogta a kezem kifele menet, de még visszapillantott az ágyban fekvő férfira.
A konyhába mentünk, hogy megterítsünk az ebédhez. Izabella rögtön három tányért vett elő, és gondosan elhelyezte az asztalon, majd az evőeszközöket is kikészítette. Mire elkészült a férfi is kijött a szobából. Iza rögtön kihúzta neki az egyik széket.
– Ide kell ülnöd, mert ez az én székem, az pedig Zoey széke – csacsogta teljes természetességgel, mint aki már ezer éve ismeri a férfit.
– Ha nem emlékszik a nevére, legalább találja ki, hogy szólítsuk – mondtam neki, miközben a leveses tálat az asztalra tettem. – Mégse maradhat név nélkül.
Egyelőre még Nevesincs Úr leült az asztalhoz, és Izabella felé fordult.
– Milyen nevet szeretnél nekem adni? – kérdezte tőle.
– Thomas – vágta rá rögtön. – A kakasunkat is így hívják.
– Ezt most akkor vegyem megtiszteltetésnek? – kérdezte a Thomas névre keresztelt férfi.
– Nekem tetszik ez a név – mondta teljes komolysággal Iza, amire mind a ketten elmosolyodtunk.
Ebéd közben el kellett mesélnem Tomnak, hogyan találtam rá. Persze a teljes igazságot nem árultam el neki. Kicsit átalakítottam a történetet, de úgy, hogy azért hihető legyen. Azt sem árultam el, hogy láttam mi volt a táskájában. Gondterhelten hallgatta beszámolómat, és közben meghallottam: Talán jobb is, ha nem emlékszem semmire…
Igen… Végre, volt egy gondolata, melyet tisztán, érthetően hallottam. Tehát még birtokában vagyok ennek a képességnek – futott át az agyamon. Így, hogy nem tudom, kivel állok szemben, nem árt, ha tudom, mit gondol, mire készül. Szemmel láthatóan Iza nem foglalkozott azzal, hogy egy vad idegen férfi van a házunkban. Csendesen hallgatta Ő is a beszámolómat, majd miután befejeztem, megszólalt.
– Itt maradsz velünk? – kérdezte Tomot, aki zavarában először nem tudott mit felelni.
– Ha maradhatok, megköszönném.
– Szó se lehet róla – emeltem fel kissé a hangomat. – El kell mennie. Jobb lesz, ha minél előbb eszébe jut, hogy honnan jött. – Iza e szavak hallatán elszomorodott. Miért nem maradhat? – kérdezte, amire én összeráncoltam a szemöldököm. Persze, ilyenkor engedi, hogy halljam a gondolatait. Kis boszorkány. – Iza a bácsit, vagyis Tomot is várják odahaza. Biztosan van családja. Ha majd visszatér az emlékezete…
– De addig had maradjon… – kérlelt a kis drága, és könyörgően összekulcsolta két kis kezét. Persze, hogy meg tudja hatni az embert egy ilyen kislány könyörgése. Mit tehettem mást. Engedtem.
– Na jól van – adtam meg magam, aztán a férfi felé fordulva folytattam. – De odakinn fog lakni a pajtában.
– Köszönöm – mondta Tom. – Nem fogok a nyakukon élősködni. Szívesen megdolgozom a szállásért és az ételért.
– Maga? – kérdeztem tőle csodálkozva. – Nézzen a kezére, még vasvillát sem fogott benne.
– Ezt honnan tudja? Nem biztos az, lehet, hogy pont egy farmon éltem eddig.
– Ha ott élt volna, akkor nem lenne ilyen puha sima a keze. Nincs rajta még egy eltévedt bőrkeményedés sem.
– Azért megpróbálom a farmer életet.
– Majd segítesz nekem megetetni az állatokat – csacsogott közbe Izabella.
– Milyen állataid vannak? – kérdezte Tom. – Megnézhetem Őket?
– Igen. Gyere, megmutatom.
A férfi felállt az asztaltól, de Iza már kézen is fogta, és húzta kifelé.
– Megengedi? – kérdezte már fél lábbal kinn az ajtóból.
Mit tehettem volna. Széttártam a karom, jelezve, hogy van beleszólásom? Amíg odakinn voltak leszedtem az asztalt, és elmosogattam. Közben azon gondolkodtam, hogy mit tudhat a kis boszim, amit én nem. Miért ilyen barátságos az idegen férfival, aki lehet, hogy egy gyilkos, egy bűnöző, és még az életünkre is törhet. Miért bízik meg benne?
2 hozzászólás
Olyan cuki ez a kislány! Komolyan megszerettem, szeretnék "találni" egy ilyesfajtát magamnak is…
Azon gondolkodtam, mitől más ez a történeted, mint az előző, amit Tőled olvastam.
Valahogy több benne a gyengédség és az érzelmesség.
Jó a Jennys regényed is, de nekem ez jobban tetszik.
Köszi. Több oldalam van az életben, talán most majd kiderül melyik az erősebb 🙂