Zsizsi olyan kicsire húzta magát össze, amennyire csak tudta. Levegőt is, alig mert venni. Ilyenkor, amikor apa mérges és kiabál, inkább láthatatlan szeretne lenni. Anya, a szegény, némán hallgatja, időnként visszaszól valamit, ezt Zsizsi nem hallja tisztán. Tompa puffanást azt hall észlel, meg az anyja nyögését: „ Ne bánts!” De És apa ilyenkor még jobban bedühödik, és lesújt.
Régen, amikor még apa nem ivott és volt munkája, minden szépnek tűnt. Sokat sétáltak, nevettek együtt. Anya minden képen mosolyog, és milyen gyönyörű! Most sem csúnya, de a mosoly eltűnt az arcáról. Ha Zsizsire néz, akkor még megjelenik egy halvány, szomorkás, mosolyszerű vonás.
Zsizsi az apukája nyakában szeretett ülni. Minden képen ott trónol, vagy fogja szülei kezét, és kacagva ugrál. Jó volt ezeket a fotókat nézegetni, mert arra gondolt, hátha megint jön ilyen időszak, és újra boldogok lehetnek, mint régen. Anya is mindig ezzel vigasztalta. Majd ha lesz apának újra munkája, akkor minden megváltozik.
Hogy ez mikor következik be, azt nem tudta Zsizsi. Már ő se mosolyog annyit, mint régen.
Az iskolában se tud már önfeledten, vidáman játszani. Gondolta, hogy szól a tanító néninek, de valahogy nem volt mersze, pedig Bori néni gyakran átöleli, simogatja, úgy, mint az édesanyja.
-Segíthetek? – kérdezte valamelyik nap is. -Olyan szomorúnak látlak mostanában.
Ekkor majdnem elmondta, de aztán odafutott az egyik gyerek, és elszállt a perc, ami alkalmas lett volna a segítségkérésre.
Énekórán a Cifra palotát énekelték. Ő nem tudott azon nevetni, amin a többiek:
Én azt megteszem, Katát elveszem,
én aluszom, ő dolgozik, este megverem.
Náluk sajnos ez valóság volt. Apa otthon, anya a munkahelyén, esténként pedig a verés.
Fülére tapasztotta a kezét. Anya sírt a másik szobában. Ezt nagyon nehezen viselte. Az ő arcán is patakzottak a könnyek. Azt mondta neki, ilyenkor nem szabad bemennie abba a szobába, ahol ő apával van. Amikor vége a kiabálásnak, akkor mindig bejön hozzá, átöleli: „Ne sírj kicsim! Kicsi Zsizsi! Csisss, na, ne itasd az egereket!” Megsimítja a fejét, apró puszikat ad arcára, aztán egybefolynak a könnyeik. Dalt dúdol neki, és halkan, megnyugtatóan ringatja.
Mi ez? Anya eddig még soha nem sikoltott. Be akart menni, de nem mert… és ez a csend…
Miért nem jön már anya? Még mindig semmi. Csak a síri csend. Még jobban összekucorodott.
Igen, mindjárt nyílik az ajtó és jön anya. Ezzel próbálta magát nyugtatani.
„Anya…anya…” – gyere be! – suttogta maga elé.
Na, végre kinyílt az ajtó. De nem anya, hanem apa állt ott.
-Gyere! Átmész Terka nénédhez!
Félve kérdezte:
-Anya, anya hol van? Ő is jön?
Gyakran mentek át a közelben lakó rokonhoz, ott húzták meg magukat estig.
-Nem, anyád nem megy. Elment.
-Elment, és nekem nem szólt?- kérdezte zokogva Zsizsi.
Nem, anya ilyet nem tesz. Nem hagyná itt őt az apjával. Mindig bejött, mindig együtt mentek. Valami nem stimmel, ezt érezte, de nem mert megszólalni. Engedelmesen ment az apja után.
Amikor áthaladtak a másik szobán, felborult székeket látott, és valami piros folt is virított a szőnyegen. Anya ezt nem hagyná így. Náluk mindig rend és tisztaság volt. Nem menne el, úgy, hogy rendetlenség van, és pláne, hogy neki nem szólna.
Félt. Szíve egyre hevesebben dobogott, nyelte a könnyeit.
Mégiscsak szólnia kellett volna az iskolában, vagy be kellett volna mennie a szobába, amikor anya sikított. Némán nyelte a könnyeit. Miért is volt gyáva! Miért is nem tett semmit! Most is csak itt bőg, nem kérdez.
Éles vijjogást hallott az utcáról. Az apja megállt, elhúzta a függönyt, kinézett. Ekkor Zsizsi is kipillantott, meglátta a rendőrautót. Vajon kihez jöhettek? De amint ez a kérdés átvillant az agyában, már tudta is választ. Hozzájuk. Csengettek. Az apja higgadtan lépett az ajtóhoz. Mielőtt kinyitotta, adott egy puszit a feje búbjára. Milyen rég nem kapott tőle puszit!
Az ajtóban Terka nénje állt, mögötte két rendőr. Terka nénje sírt. Megfogta Zsizsi kezét. „Ne sírj kicsim! Csisss, na, ne itasd az egereket!”
Ezt anya szokta mondani! Mi történt? Hol van már anya? Miért faggatják apát a rendőrök? Őket kiküldték.
A ház előtt állt a nénjével.
-Nálunk fogsz egy darabig lakni. Jó?
Nem, nem jó. De mindig az van, amit a felnőttek akarnak. Épp válaszolni akart, amikor egy ládaszerűt hoztak ki a házból. Terka hangos sírásba kezdett. Zsizsi döbbenten állt, szorítva nénje kezét.
Anyával történt valami. De miért nem mentő jött? Kérdések doboltak a fejében, de szótlan maradt.
Napokkal később csepegtetve kapott információkat. Minden nap egy – egy mondatot, ami magyarázatot adott anyja „eltűnésére”.
Tudta, hogy az apja bántotta az édesanyját. Igen, tudta, csak magának sem merte bevallani, hogy ez a bántás visszafordíthatatlan.
A temetőben zokogva nézte, amint leengedik a sírba a koporsót. Hófehér rózsát szorongatott a kezében.
-Dobd be! –súgta a nénje.
Nem akart megválni a rózsától, kapaszkodott bele. Úgy érezte ez az utolsó kapocs az édesanyjához. Megrázta a fejét, és magához szorította.
Hosszú hetekig nem szólalt meg. Csak ült szomorúan, kezében a kedvenc babájával, és időnként azt a dalt dúdolta, amit édesanyja szokott neki vigasztalásként énekelni. A rózsa kókadtan ott állt az asztalán egy vázában.
Zsizsi számára véget ért a gyermekkor.
10 hozzászólás
Nem néztem meg, a címéből ítélve, azt hittem mese…
Hát, nagyon nem, hamar rá kellett jönnöm.
Van ilyen, sajnos. A szegénység, munkanélküliség, nyomor kihozza az emberből a vadállatot (mert ott lappang mindenkiben), aztán sajnos, mindig a gyerek issza meg a levét. Persze, az apa börtönbe kerül, olykor még a lelkiismeret is furdalhatja, tehát ő maga is bűnhődik, de vannak vétkesek, akik soha nem felelnek tetteikért. Ez a legszomorúbb.
Tetszett az írásod, hundido.
Szeretettel
Ida
Kedves Ida!
köszönöm, hogy elolvastad! Igen sajnos sok Zsizsi él az országban. üdv hundido
Egy végtelenül szomorú történetet olvastam. Az erőszak legdurvább módját. Hatása alatt marad az ember hosszú-hosszú ideig.
A gyermek lelki sérülései kihathatnak egy egész életre. Ez a történet pedig nagyon- megrázó.
Szeretettel:Selanne
Kedves Selanne!
Igen ez egy szomorú, de aktuális történet.
Figyelnünk kell a gyerekek, az anyukák apró jeleit, néma kiáltásait. üdv hundido
Kedves Hundido!
Megdöbbentő, megrázó. Döbbenetesen jó!
Gratulálok szeretettel:
Ylen
Kedves Ylen!
Köszönöm, hogy elolvastad. Sajnos, ez valahol meg is történik. üdv hundido
Hundido, ezerrel vert a szívem, millió emlék tört elő, amikor olvastam megrázó írásodat. Nagyon jó, és sajnos nagyon igaz. Írást még, de vidámabbat:)
Szeretettel: Marica
Kedves Marica!
Sajnálom, ha rossz emlékeket idézett benned fel ez az írás. Sajnos valóban sok kis Zsizsi és anyukája él közöttünk. Figyelnünk kell a jelzéseket és segítenünk kell. üdv hundido
Kedves Hundido!
"Napokkal később csepegtetve kapott információkat. Minden nap egy – egy mondatot, ami magyarázatot adott anyja "eltűnésére".
Tudta, hogy az apja bántotta az édesanyját. Igen, tudta, csak magának sem merte bevallani, hogy ez a bántás visszafordíthatatlan."
Nagyon,nagyon reális!
Gratulálok,hogy leírtad,amit sokan nem mernek!
'
Szeretettel:sailor
Kedves sailor!
Örülök, hogy elolvastad ezt az írásomat is. Igen, tudta. De mi felnőttek is vagyunk így, próbáljuk elhessegetni, vagy bízni valamiben, áltatni magunkat…de érezzük, tudjuk, hogy vannak visszafordíthatatlan dolgok.
Üdv. hundido