Miközben várlak

Túl sok múlt el a sorsból, s kiért
Küzdenék, látom, el nem érhetem,
Mégis szüntelen várom, s
Közben lassan hunyom le szemem…

„legyen halál a vége. Úgysincs miért.
Ki nélkül élnem kellett az ontsa életem.
Oltsd el reményem utolsó szikráját,
Nehogy hamuból tűzbe csapjon át!
Lángja úgyis csak pusztítana minket,
Örök álomba ringatna minket.

Ha végül vége, legyen vége most!
Szoríts csak egyszer, úgy ahogy tudsz,
Ahogy még senkit, ahogy még soha!
A végső perc ne legyen mostoha.

Kínozz végtelen időkig szemeddel,
Fojts álmok tengerébe tekinteteddel!
Vagy ments meg végre ugyanezzel,
Fogd meg kezem édes kezeddel!
S ami lenne, lehetne utolsó,
Legyen, kérlek, lehessen első…
Mossa tisztára lelkünk csendes eső,
Csókkal tisztítsa ajkad ajkam,
Barna fényed ragyogjon rajtam…”

Lassan nyitom ki könnyes szemem…
Nem vagy sehol…
Sem először, sem utoljára…
Se testem életére,
Se lelkem halálára.
Kereslek, de nem jössz…
Várlak, de nem vagy sehol.

Pedig már magamon éreztem
Tiszta tekintetedet…
Fülemben lecsengett minden
Hangod, lélegzeted…

Falnak vetem hátam:
E hideg beton egyetlen támaszom,
Tüdőmbe mar a levegő…
Álmom valómban sosem láthatom.