1. ANYÁMRA EMLÉKEZEM
Ott éltem öledbe’, repesve vártál.
Megérkeztem hideg télben, szerettél.
Pici voltam szoptattál, körülvettél
örültél, s kis bölcsőben ringattál.
Éhes voltam etettél, minden este
meséltél. Kiskoromban pelenkáztál,
gyöngéden fürösztöttél és mosdattál,
törölgettél, simogatva szerettél.
Elindultam – követtél, lépteimre
figyeltél, kézen fogva vezettél,
ha leestem fölvettél. Betegségben
aggódtál, gyógyítottál, pátyolgattál.
Ha sírtam vigasztaltál, el nem hagytál,
bánatomban is mindig velem voltál.
2.
Bánatomban is, mindig velem voltál.
Könnyeimet törölgetted, sebemet
bekötözted, ha gondom akadt meg-
osztottad. Álmomban is vigyáztál.
Tanítottál, ölelgetve becéztél és
kísérgettél. Ha bántottak, megvédtél,
iskolába kézen fogva vezettél.
Ha jó voltam, akkor megdicsértél,
ha elmentem integettél. Tanítottál
imádkozni, templomba együtt mentünk,
nem hagytál egyedül, mellettem álltál.
Jóságodat meghálálni nem lehet,
elfeledni sem tudom, imáimban
megköszönöm, örökké élsz szívemben!
3. NAGYMAMÁRA EMLÉKEZEM
Megköszönöm, örökké élsz szívemben.
Kisdiák koromban a szünidőket
én mindig nagymamánál töltöttem.
Árnyas udvarában nagy tál eperrel
kezében, kedves mosollyal várt engem.
Ősz haja lobogott a szélben, hosszú
ruhában tipegett elém. Utaztam
hozzá mindenkor örömmel, a sűrű
fenyők közt, füstöt eregető hosszú
szerelvényben, kanyarogva – a vonat
ablakában állva – ábrándoztam.
Bámultam a csodás erdélyi tájat,
az égig felnyúló fenyőfákat,
a sűrű erdő ózondús illatát.
4.
A sűrű erdő ózondús illatát
élvezettel szívtam be magamba.
Nem tartott sokáig a boldogságom,
országunkhoz már közeledett a front.
Rokonoktól gyorsan kellett búcsúznom…
el kellett hagyni a kedves házat.
Karjaiba zárt édes jó nagyanyám
– utoljára látlak – fülembe súgta.
A háború zord szele kegyetlenül
tőle nagyon messzire elsodort,
beteljesedett a jövendölése:
engem már nem ölelhetett többé.
Országhatárnál ellenséges hadak
álltak, hogy országunkat megdöntsék.
5.
Hadak álltak megdönteni a hazát.
Olyan idők jártak, nem maradhattam
tovább, távirattal rendeltek haza a
szüleim. Nagyon szomorú utazás
volt, fegyverek ropogása odáig
hallatszott. Szüleim otthon aggódva
vártak rám az utazásom miatt.
Drága nagyanyámnak bevált jóslata,
Ő nem ölelt többé, elment örökre,
Páva község temetőjében nyugszik,
egekig nyúló fenyőfák tövében,
havasok aljában alussza álmát,
őseink mellett imádkozik értünk
s az égi mezőkről tekint le ránk.
6. VALAMIKOR RÉGEN (2)
Az égi mezőkről ránk tekinthet.
Emke-utca háromban éltem, mikor
jött a front, tizenöt éves voltam,
s akkor váratlanul felnőtt lettem.
Bíztunk szorongatott helyzetünkben
Istenben, ki tudná megmondani mért
tette?, de bennünket nem segített,
mindnyájunkat súlyosan megbüntetett.
Repülőrajok zajongtak felettünk:
szörnyű zúgással a front közeledett
sietve óvóhelyre menekültünk.
Szeptember-tízet írtunk 1944-ben:
idegen hordák hazánkba törtek,
s én tizenöt évesen felnőtt lettem.
7.
S én tizenöt évesen lettem felnőtt,
el kellett hagynom az otthonomat,
szép erdélyi tájat, a Maros-folyót,
boldog gyermekkorom akkor ért véget.
Szeretett várostól sírva búcsúztam;
sűrű esőben, sáros cipőben
egy megbolydult világba indultam.
Vonatra szálltam, hosszú utamon
szirénák zenéje sokáig kísért:
kezemben tartva minden vagyonom
és a szállásom marhavagon lett.
Egy hónapig tartott utazásom,
vége lett a vidám diákéveknek,
s eltemettem a szép ifjúságom.
8.
Eltemettem a szép ifjúságom.
Az sem álom, ami utána jött, mert
hangoztatták: végre itt a BÉKE,
de háború, szégyen és nyomorúság
amit utána át kellett élnem!
Sorsom sirámait nem folytatom,
panaszkodni nekem nem szokásom,
mindezt feledni nem tudnám sohasem,
annyi szörnyűség történt akkor velem.
Ismeretlen világba’ kellett élnem,
Isten majd’ csak éltet, reménykedtem.
Éveken át mindig azt reméltem,
a békességet végre megélhetem.
Nem úgy lett, még sokáig várni kellett!
9.
Nem úgy lett, sokáig várni kellett!
Nagy sokára, szidalmazott honatyák
jóvoltából a gondok apadtak, s most
utazom, s azt teszem, ami jó nekem.
Számítógépen rovom a sorokat,
írok verset, regényt, novellákat.
Annyi jó- és rossz emlékem maradt,
mind meg kell örökítenem azokat.
Nyomtatásra várna sok-sok emlékem,
befejezés előtt életregényem.
Tudom, nem adatik meg mindenkinek.
Ki hitte volna a múlt században el:
menekülést, háborút, nélkülözést
túlél, s átlép a KÉTEZREDIK évbe!
10.
Túlél s átlép a KÉTEZREDIK évbe!
Azt kívánom én most mindenkinek,
az elképzelt vágyakat éljék meg!
Kétezer-nyolcban hálatelt szívvel
megköszönhettem a Teremtőnek,
– és akik neki abban segítettek –
hogy nem kell nélkülöznöm, s ha valami
jót tettek velem, s másnak az életben,
azért őket áldja meg az Isten!
Ne törődjenek a hálátlanokkal,
mert egyszerre nem mehet jól minden!
Érezzék azok ’kik annyit szenvedtek,
és nélkülöztek, – őket kárpótolták –
mert velük biztosan jót cselekedtek!
11. BALATONI HÁZ…
Velük biztosan jót cselekedtek!
Gondolatom a múltba visszaszáll,
nézem a megkopott fényképeket,
sorban kattintgatom a gépemet
oda, ahol dombtetőn állt a ház.
Ha egyik képről a másikra nézek,
szüleim ház előtt a padon ülnek,
apám olvas, kezében könyvet tart,
mellette csendesen kötöget anyám.
Margaréta, írisz és rózsa nyílik
körülöttük, a kert csupa virág,
a levegőben virágillat száll…
Nyugodt nyári délután… és madár
dalol mellettük – a nagy diófán.
12.
Madár dalol ott – a nagy diófán.
Apámat látom egy kopott képen,
ház alapját ássa, mély árok szélén,
megtörli verejtékező homlokát…
Nagy gödör tetején a három bátyám
– az építkezés előtt készült képen –
a ház alapját ássák keményen,
ahol majd a családi otthon áll.
Egy kattintás a gépen: szüleim
a csodálatos tájban gyönyörködnek,
ahonnan a Balaton felszíne
tiszta időben Badacsonyig látszik.
Színes fotón a nagyszülők állnak,
körülöttük mosolygó unokákkal.
13.
Körülöttük mosolygó unokákkal,
nyakukba akasztott úszógumival,
megpakolva nehéz csomagokkal…
Kedves emlékeim élednek újra:
a felső kertben készült fotókon
vidám társaságot megörökítve
egy délutáni szalonnasütésen…
Apám lépcsőzetesre alakított
kertjében termett borral kínálja a
felnőtt vendégeket. Váltom a gépet…
s mennyi kedves emlék jelenik meg:
Balaton-parti strandon unokákkal…
hajó fedélzetén a nagycsalád…
vidám játék a homokozóban.
14.
Vidám játék a homokozóban.
Másik képen fűben ugráló béka…
aztán unokám keserves sírása…
Tó vizén az Ezüsthíd csillogása…
alkonyati Aranyhíd ragyogása…
Óh, boldog mosolyok, vidám napok!
Majd szüleim elmentek… elárvult az
otthonuk… Nagy bánatomra a ház
már nem a miénk. A másik képen
törölgetem szememből a könnyet,
s ha arra visz az utam, örökké
siratom a drága jó szüleimet,
az elárvult, meleg családi fészket,
s örökké fájó szép emlékeimet…
15. MESTERSZONETT – Család, szülők, testvérek
Ott éltem ölébe’, s repesve várt
bánatomban is, mindig velem volt,
Megköszönöm, örökké él szívemben.
Sűrű erdő ózondús illata szállt.
Hadak álltak ledönteni a hazát.
Az égi mezőkről tekint le ránk.
Én tizenöt évesen lettem felnőtt,
szép ifjúságom el kellett temetnem.
Nem úgy lett, sokáig várni kellett!
Túlél s átlép KÉTEZREDIK évbe!
Velük biztosan jót cselekedtek!
Madár dalol ott – a nagy diófán
körülöttük mosolygó unokák,
a homokozóban vidám játék.
**-**
2 hozzászólás
Kedves Kata! Lehet, h ismétlem magam, de újra azt kell írnom, h lenyűgöző! Háború és béke képeit pergeted elénk, menekülés, fegyverropogás, hazavesztés, család, nevetés, Balaton, béke kavarognak egy nagy kaleidoszkópban. Mesteri összeállítás, tetszenek az "ölelkező" rímek, és a Shakespeare – i rímképlet alkalmazása! Szeretettel, érdeklődéssel olvastam! -én
Kedves Laci!
Nagyon köszönöm, hogy ezt a nem rövidke verset is olvasod. Sokan megijednek, amikor szonettkoszorúról van szó, pedig egy vers csupán rövid sorokból áll, és hamarabb el lehet olvasni, mint annyi oldal prózát.
Azt is tudom, könnyebb egy két-háromszakaszos verset elolvasni, mint ötoldalnyit.
Lehet, hogy még ma fölteszem ennek változatát, amely a Shakespeare-i rímképlettel készült.
Mindig szivesen látlak: Kata