Tíz óra ötvenkilenc perc, este.
Megremeg egy ág, meghajlik teste,
rajta suhogva játszik sok levél,
s minden gondolat, ím, most elvetél.
Mert este van, s az este szép halál,
csak én élek még lámpavilágnál.
De bealkonyul annak is fénye,
tekintetem felszökik az égre.
Ily szökést én rab nem kívánhatok,
habár lelkem fenn, én lenn maradok.
Ám mégis, valami megváltozott!
Semmi vagyok én annak, ki látott,
és minden annak, aki sohasem
látta nagyszerű égi szökésem.
Mert ki látott, azt mondja: áruló!
és sandán felnéz szeme sarkából
a szép csillagra, amivé lettem,
és megátkozza szépséges fényem.
De ki nem látott, az szeret nagyon,
és megsirat majd minden hajnalon.
Ki az a csillag? Új tán az égen? –
kérdezik majd, ha látják a fényem.
De oly messze van, s oly messze vagyok,
mint tőlem e kis égő fénypontok.
Hogy csillag legyek, nincs rá esély sem,
itt maradok hát rögben idelenn.
Nekem itt a jó, hol remeg az ág,
tavaszi estén susog a világ,
s nézem, hogy fénylik mások csillaga –
tizenegy óra egy perc, éjszaka.
6 hozzászólás
2 percbe mennyi szépséges gondolat belefér! Eláll a szavam, annyira gyönyörű a versed.
Gratulálok: Colhicum
Davey! 2 perc gyönyör! Ennyi a versed! Fantasztikus! Andika
Tizennyolcóraötvenkétperckorolvastaméselképesztőentetszik:)
Megborzongtam annyira szép a versed! Köszönöm! imádom a verseidet olvasni! Jó, hogy megosztod velünk.
Gratulalok, stilusos, nagyon tetszik!
Megkésve bár, de köszönöm a kommenteket és hogy olvastátok a versem! 🙂