Megállt az idő, az óra sem jár,
Nem telnek a napok, minden perc fáj.
Nem beszélünk, mivel felszívódtál,
Eltűntél, s egy szót sem szóltál.
Nem értem… Mikor elköszöntél, még „szerettél”,
Majd többé már nem is kerestél.
Jól van ez így, vége annak, miért küzdöttünk,
Állandó harc volt, végre lefegyverkezhetünk.
Megnyugszik lelkünk, nincs több csata,
De akkor sem értem… Minek ez a csapda?
Miért menekülsz? Miért bujkálsz előlem?
Miért nem mondod ki, hogy eleged van belőlem?
Elmúlt már haragom, a tombolásnak vége,
Elcsendesült a vihar, egy érzés mi túlélte.
Hiányod maradt csak, s a milliónyi kérdőjel,
E keserű üresség mikor, mitől múlik végre el?
1 hozzászólás
Kedves Kriszta!
Tetszik a versed, érdekes, jó volt olvasni. Azonban nem jól választottad meg a helyét, mert a szonetteknek szigorú szabályai vannak: szakaszok, sorok száma, azon belül a sorok szótagszámára nagyon kell figyelni, és a rímek is szabályokhoz kötöttek.
Benéztem az Adatlapodra, látom, hogy nem olvassák a verseidet. Ehhez az kell, hogy Te is körülnézz, és olvasd mások alkotásainak, s meglásd, fölfedeznek Téged is.
Soraidat szeretettel olvastam: Kata